Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Erdély Miklós: Őszi almanach (esszé)
ERDÉLY MIKLÓS Őszi almanach Magyarországon a mezőgazdaság világszínvonalú. Az „őszi alman'ach”-ban nincs szó mezőgazdaságról, Tarr Béla általában kevés érdeklődést tanúsít gazdasági kérdések iránt. A pénzről nincs több mondanivalója, mint hogy kell. Azt a keveset, ami ahhoz a töprengve vegetáló életmódhoz szükséges, amit látunk, akárhogy meg lehet szerezni; esetleg még munkával is. De a legegyszerűbb mástól elvenni, akinek véletlenül van. A munka különben sem ad rangot, sem öntudatot annak, aki általa jut pénzhez; ízlés és karakter dolga. A film tanúsága szerint, a legmegalázottabbak, a legfölőröltebb gerincű jellemek éppen a pénzkeresők. Aki keres, az lop is. Akinek pénze van, az tolvaj. Ez a tétel a film szereplői számára annyira magától értetődő alapigazság, mintha az „anyatejjel szívták volna magukba” az utópista szocialisták tanait, mintha egy túlérett, már dekadenciába hajló kommunista társadalomban nőttek volna fel. A félkészét a már bomló félben lévőtől nem lehet megkülönböztetni. Ezek az emberek már sok mindenen túl vannak; olyan önáltató életprogramokkal nem rendelkeznek, amilyeneket a rothadó kapitalizmus jóléti blöffjei kínálnak. Pénzszerzési, ranghajhász társadalmi társasjátékokba őket már nem lehet beugratni. „Ki ruházza fel a mezők liliomát?” Akad egy elapadó (pénz-)forrás, a körülötte kialakuló jkommuna” korántsem oázis, csak egy szikkadó mocsár, a tenyészet tikkadtan vanagló lényeivel. A mocsár élete bár alantas, de erjedő világa nyüzsgő és eleven: New York. Kiszáradó, elöregedett mocsár: Budapest. Itt már nem lehet megrohadni sem. A film végjelenete is egyfajta különleges mumifikálódást mutat. Itt hiába volna sokkaíl több pénz, itt senkinek sem lenne sem kedve, sem energiája elkölteni. Az élet minősége olyain alacsony, hogy a gyilkosság sem érdekes, az erőszak unalmas. Minimális energiabefektetéssel kell megoldani a legszükségesebbet; például, hogy a másik menjen ki a szobából. Ha nem megy, kezdődik az energiapazarlás. A filmnek domináló felszíni konfliktusa, hogy a másik nem akar kimenni a szobából. A néző, akinek mindez nem tetszik, se menjen ki a moziból. Minek?. .. és hova? Kint sem jobb! Sőt...! * Hiba lenne egyszerűen úgy ítélkezni, hogy züllött embereket látunk. De a filmben még arra sem utal semmi, hogy a társadalmi környezet rontó hatása érvényesülne. A baj mélyebb, alapvetőbb, ontológiai jellegű. Itt a létnek nincs meg az a képessége, méltósága, hogy meghatározhatná a tudatot. A tudat próbálja meghatározni önmagát, de ez nem sikerülhet: tartalmainak törmelékét sorra elhajigálja. Csoda, hogy a szereplők még egyáltalán tudnak beszélni. Pedig beszélnek, meglehetősen sokat, mást sem csinálnak. A beszéd náluk takarítás; a sivárság tisztogatása. Méginkább: a hámló eszmefaszlányok tépegetése; imindig akad még valami fölösleges. Ha valaki a filmben azt mondja a másiknak: „Te, rohadt állat!” — felcsillan a remény, vajon mihez vagy kihez képest? Minden gorombaság, trágárság valami jobbat tételez. A film alkotói gondoskodnak róla, hogy az ilyenfajta remények gyorsan elpárologjanak. A pótszereket, álmegoldásokat, a közkeletű vigaszokat rendszeresen irtják. Az illúzióba ringatástól körültekintően óvakodnak. Nem elidegenítő technikával, mint a rajongó Brecht, nem rikító extremitásokkal, mint a romantikus 620
