Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Fogarassy Miklós: Abszurd - szelíd letétben (Kukorelly Endre: A valóság édessége)

elidegenedettség — a dolgok gépies járása, „kilógó”, a „testhez csavarozott” testrészek — mint alapélmények, képek ismételten megjelennek — nyelvi, verbális alakzatot öltenek náila. A versszöveg is rájátszik iá mechanizmusra (A csaj, ötös és hatodfeles trocheusok), pergetve, variálva, meg-megakasztva, hirtelen más ritmusra állítva a nyelvi mobil járását. Hogy ez a súlytalanítás néha játékos tékozlás, az például a már emlegetett és idézett Az előcsarnok egyetlen szavával is illusztrálható. „A vesztibülben összegyűlt már / mind ami elkísér engem...” — s itt jelenik meg amaz oltár-szerű tárlat! — majd poentírozva így zárja a költeményt: mindez „lassan elolvad mint a szappan / és elcsordogál a vesztibül”. Az utolsó szó „vicce”, kétértelműsége (előcsarnok; vesztéből) épp többletével .könnyít.

Mindezek csak példák arra, hogy — saját dimenzióm belül — épp (készségeinek kísértésével kell majd költőnknek megküzdenie. Hisz minden az arányon múlik, mely egészen belső szabály szerint való, mondhatni a költészet ízérzékelése szerinti, s akkor az artisztikum „porcukrozása” helyett már-már zsigerekig hatót érzünk, mint például a Mire jó a tenger utolsó versszakában, vagy mikor a testben lappangó zenéről olvasunk (A zenészek nyakig). Ilyenkor, túllendülve saját iróniáján, savas, kesernyés, nyers ízek közül érezzük az „édesség” zamatát.

Végére hagytuk Kuikorelly Endre költészetének szemléjében a megszelídített, kijátszott abszurditás ama eszközének említését, ahogy naivitással, pontosabban: ál-naiv, gyermeteg-kamaszos perspektívára állítva szólal meg. Jelenetek a családi életből, s egy városrész kopott közegéből; gyermekkori, utazási, szerelmi és iskolázási élmények a lírai napló szaggatott folyamatában egy állandósult ártatlanság jegyében nyernek képet. A „magas” lírai hangnem helyett — a hajdani irkák, kamasz-fogalmazványok sutaságát imitálva, ezáltal mindig leszállítva azt, ami nagynak és félelmetesnek látszik, kicsinyítve a méreteket. Ez a naiv győzelem majd’ mindig szorongással árnyékolt, a kiszolgáltatottság, az „ellenőrzöttség” köznapi élményei: baljósságok merednek mögötte. És — az apokaliptikus távlat is. Kukorelly monologikus versbeszéde sokszor az „Űr”-hoz címzett ima is ezért. A végítélet, a megmérettetés transzcendens perspektívája is meg-megnyílik, s ebben aligha van irónia: „feneketlen / ami felé tipegünk” (Ősz és tavasz). — másutt: „az egész szétesik / imádkozókra és apró templomokra / ... Zuhanok / Kopog a levegő ahogy / egymáshoz csapódunk” (15 sor Apám emlékének). A helyzetek, emlékek naiv „letapogatása” és ennek az egzisztenciális értelmű víziónak a határértékei között kell talán e költészet holnapját várnunk.

576