Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Erdély Miklós: KB - Kondor Béla emlékére
szerint. Ez a rendellenesség okozhatta azt a delejes, lenyűgöző hatást, melynek következtében környezete nehezen mozgott, megbabonázottan téblábolt, s bár a rajzokkal bevallott, sőt hangsúlyozott állapota, akkor mégis megfejthetetlen volt; elgyöngített és félelmet keltett. *Az már felületi találgatás, hogy a gyerekkor óta hordozott és titkolt haláltudat tűrte ki a sérült szívburkon keresztül azt, aminek bévül a helye. A szétszivárgó, rejtett szubsztancia talán ezért oly közvetlenül és kötelezően érzékelhető, másoknál csak a megnyilvánulásokból következtethető vissza. Az alkotó nem adhatott számot arról, ami belül működik, hanem csak a hiányról, az üres helyekről és azok élettelenekkel benépesített, összeigazított világáról. A lefordíthatatlan beszéd rosszul világított vájataiba való alásszállásom még egy nyelvészeti borzalommal is szolgált: tudomásul vettem, hogy befejezett múlt nincs — „ilyesmiről ne ábrándozzak”, — „elhalálozott”, ilyen kifejezésnek nincs értelme. Helyesen ezt úgy kell mondani: halálozik és halá- lozott ő mindig is. A suttogások páráiból kicsapódott nemtelen kifejezésen eliszonyodva és az iszony pókfonalán még lejjebb ereszkedve, súlytalanul eljuthattam a lakatlanságnak és magár ahagy ottságnak abba a világába, ami mégsem volt egészen ismeretlen; a földi létbe ez a világ is szüntelenül belejátszik. Itt már nem található másik. Itt művészetekkel sem érdemes egymás felé imádkozni, ahol csak falak vannak, a nyilvánosság nem egyéb, mint az ablaktalan cellafalra kapart felirat. S ha a szomszéd cellákból kopogtatást vélsz hallani, és álig- léted remény és figyelem által újra érvényre juthatna, észleled: a hangok halkulnák, rendszerét egyre kevésbé tudod kibogozni. Űjabb és újabb falakat húznak a koppantás és a fül közé. A falak addig vastagodnak, míg a börtöntelefon végképp elhallgat, s végül a hálál eszelős építkezése folytán a szomszéd cellák már tele vannak fallal. És így a tied is végképp kiürül. 4. Egyenértékű jegyzet Hogy az élet mégis szép, azt a következőkkel tudom alátámasztani: mikor a *-gal jelzett mondatban a „bévül” szót diktáltam, a kis gépírónő felszólalt, minekután tudja rólam, hogy nem szeretem a régiségeket és ő sem. Magam és az ő megnyugtatására felhoztam: ha szívről van szó, az ilyen szóképzés teljesen helyénvaló. Az emlékezés végére elégedetten diktáltam a pontot, különösen azért, mert gondos erőfeszítéseim árán álmomból sikerült kiszálkázni a „kifordított lény” nem túlságosan tetszetős elméletét. Mit tesz Isten, — néhány nap múlva fölütöttem mégis a „Boldogságtöre- dék”-et, amit különben nem szívesen forgatok, először is mert szívszorító és még ezer más, itt nem részletezendő ok miatt, és találom a következő mondatot : „Egy-egy percben az ember teste kifordul és ami legbévül volt, kívülre kerül védtelenül.” 561
