Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Pósfai János: Szigetlakók álma - Körkép a burgenlandi magyarokról

vétkezésképpen, utódaink csak németül beszélnek. Megismerkedtem olyan fiatal, pályakezdő tanárokkal, akik a szabad idejük terhére, a saját költségükre átjárnak Magyarországra, hogy továbbképezzék magukat, hogy kellő színvonalon taníthassák a magyar osztályokba járó gyerekeket Ausztriában. Nem egyszer ejtett bámulatba az az apostolkodás, amellyel egy-egy magát magyarnak valló osztrák állampolgár a megszállottak hitével és meggyőződésével fogalmazta meg: hisz abban, hogy a XXI. században is hallik magyar szó az Őrvidéken, s lesznek folytatói mindannak, amit az évszázadok viharai mindmáig nem tudtak elpusztítani.

Tavaly került a kezembe Szépfalusi István Lássátok, halljátok egymást című vaskos szociográfiája az ausztriai magyarokról. A huszadik századi magyar sors döbbenetes változatait kísérhetjük figyelemmel ebben a könyvben. Az Ausztriában élő szerző több mint hétszáz magyar családban az összetartozás-tudat milyenségét kutatta kérdőívek és személyes beszélgetések alapján. Az evangélikus lelkész elsősorban egyházának tagjaival találkozott, de a több mint másfélezer meghallgatott személy Ausztria szinte valamennyi tartományából adott életjelt magáról, s vallott magyarság-tudatáról. „A körút során találkoztam, illetve fogadott követségi alkalmazott és volt rendőrségi párttitkár, valódi volt háborús bűnös és követ, határőrparancsnok és miniszter, munkás, paraszt, értelmiségi, úr és szolga, férfi és nő..írja a szerző a könyv utószavában. A huszadik századi magyar sors tárult föl előtte — s a könyv olvasói előtt — a maga valóságában.

Ausztriában hozzávetőleges becslések alapján mintegy 55—60 ezer magyar él, (Szépfalusi ennél sokkal többet saccol.) Ezek többsége a múlt század végétől folytatólagosan települt át. Egy részük a háború elől menekült, sokan az 1956-os tragédia után választották ezt az utat, sőt akadnak olyanok is, akik az ezt követő évtizedekben hagyták el hazájukat, s kértek menedéket az osztrák hatóságoktól. A burgenlandi magyarság más. Ez a népcsoport politikai változás következtében került új hazába a második világháború után. Ők Ausztria eme délkeleti tartományában éppúgy őslakók, mint a német, vagy horvát ajkúak, akikkel évszázadok óta együtt élnek zárt közösségben.

Az első világháború befejezéséig, pontosabban az Osztrák—Miagyar Monarchia széthullásáig ez a vidék Magyarországhoz tartozott. A trianoni békeszerződés idején, 1920-ban azonban Ausztriához került.

Révai Nagy Lexikona az Őrség címszó alatt még azt rögzítette erről az országrészről, amely Vas vármegye északnyugati része volt a Pinka felső folyásánál, hogy „lakói az Árpádok korában azon őrök (spiculatores) voltak, akik az ország határait tartoztak a német császárok betörései ellen védelmezni”.

Több mint hetven esztendővel később az Élet és Tudomány című hetilap hasonlóképpen arra utad a történelemből jól ismert ősfaluk funkciójának leírásakor, hogy ezek védték Magyarország nyugati határát, a nyugati gyepűvonalat. „Ezt a feladatot szimbolizálja az Őrség címere is, melyben egy daru látható. Féllábon áll, a másik karmában követ tart. A daru az éberség jelképe. Figyel, ha veszély van, különös, kurrogó hangot hallat, nyugtalanul, egyre élesebben. Ha elejti karmából a követ, akkor elaludt.”

Még szívesebben hivatkozom Kari Seper (azaz Seper Károly) Untarwarter Heimatbuch című 1976-ban megjelent helytörténeti könyvére, amelyben az alsóőri szerző teljes részletességgel írja le e vidék korai történetét, múltját. A könyvet egyébként maga a tartományfőnök ajánlja az olvasónak: „Burgenland története a legjobb példa arra, hogy a lakosság önismeretének egyik fontos előfeltétele a történelmi és kulturális fejlődés ismerete. Tartományunk azért képez egy feloldhatatlan és életképes egységet, mert sikerült a történelmi összetartozás és kulturális sajátosság tudatát minden egyes lakójába beleoltani.”

Seper Károly szerint a honfoglaló magyarság egy része a Pinka völgyén át vonult nyugat felé, s itt a határszélen — mivel természetes védővonal nem volt — a katonailag fontosnak ítélt helyeken határőrtelapüléseket hoztak létre. Ezek feladatai közé tartozott, hogy jelezzék, illetve fenntartsák a nyugatról betolakodó el544