Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Szemelvények Gaál Károly gyűjtéséből

Hát asztán így is lett. A birkákat, mikor pucolva vótak, ráaggatta a körmire, a többire meg ráűtek. Nem akasztották, mint a birkát, hanem ráűtek szépen Asztán útnak terűtek.

Meghatta megint: „Mikor hátranézek, mindig egy birkát akassz le, asztán dobd a számba, hogy főbirjalak vünni.”

Hát asztán persze a Pilikán madár megfeledkezett. Visszanéz eccer, ja, de nincs birka. Emmeg attú fét, hogy mast nem bírja ükét fővinni. Hűnye, kapta a kardbicskát és asztán a saját combjábú egy jódarabot levágott és beledugta a szájába. Hát asztán mikor fölértek, hát persze vérzett a János, meg fájt is neki. Kisasszonyok szépen leszátak. Hát emmeg savanyú pofát vágott, ugye mert fájt neki. De észrevette a Pilikán madár

„Mi bajod? — aszongya — talán nagyon megszorítottalak?”

„Nem.”

„Hát meg vérzel is — aszongya —. Mi, mi a baj?”

Aszongya: „Mikor legutoljján hátranésztél, — aszongya — nem volt birka, asztán a combombú vágtam egy darabot, ászt dobtam be a szádba.” „Ej, te, te te csacsi — aszongya — ászt nem köllött vóna, saját testedet megroncsúni. Hiszen azér én főhosztalak vóna akkó má.” Sajnákozott rajta. Egyet csavart a nyakán, persze legföllű vót az a darab hús, kiokátta ászt a darab húst. Rátette neki ja sesbre, egyet ráfujt. Jó van. Kész.

„Na hát — aszongya — akkor mast a Pilikán madár, — hát én mivel tartozom?”

„Semmit. Hálás köszönet, hogy visszaértünk a melegebb fődre, a mi szülő- fődünkre.”

És asztán jól van, avvä ébucsúsztak egymástó. ,

Akkor kérdeszte a Lófi János, hogy mellik országba vannak a ző szülejik. A kisasszonyoké. Annak a királynak. Hát asztán akkor megmonták neki, hogy ebbe és ebbe a zországba, pozitív má én se tudom, hogy mellik ország vót. És szépen akkor kivezette ükét és asztán akkor abba a züdőbe nem úgy vót minden, vonatok, mint mast. Csak, mongyuk, egy vonat egy országba ment keresztül. Szóvá ő utnakinditotta, igazította a küsasszonyokat, hogy mennyének haza, a szülejiket keressék föl, ha élve vannak. És ha szüleji élve vannak, ű meg megmonta, János, emmeg megmonta a zű hazáját, a zű faluját, leatta a zű ci- mit, hogyha hazaérnek, Írjanak neki oda, hogy hogy érkesztek haza a kisasz- szonyok a szülejikhez.

S asztán úgy is lett. Emmeg fogta, asztán akkor ébucsusztak, fogta magának s ziránt, ő meg ment a ző hazájába. Mekkereste a ző kocsis apját. Kocsis apját, aki kirájnál vót akkor kocsis. Meg is találta, És asztán hát nagy öröm vót, nagy öröm vót. De már az a király akkor má nem élt. (5. kép) Má egy más fejedelem vót. És hát eccer csak kapnak levelet, nem is levelet, hanem sürgönyt, hogy azonnal fogja magát és mennyen oda a kiráj lakáshó, ahol vótak ezek a kisasszonyok, a vörös kirájhó.

fiát asztán szót is fogadott, összeszette magát és asztán elment. Oda is ért.

Mert ottan nagy öröm vót a szülejiná, hogy a zelveszett három lány meglett. Asztán akkor emesíték, hogy hol vótak, és ki mentette meg őket, ki szabadította meg őket. Egy fijatalember. De ez a fijatalember itt és itt van, itt van a cim, a zadresse.

Asztán követéte e za király, hogy a za zember győjjön ide. Oda is ment. Ja, de má — gondúták, hogy mijjen tájba ér oda — a kisasszonyok már mentek

540