Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Szemelvények Gaál Károly gyűjtéséből

persze, igazán, ha leesik az a kű, agyonüti ászt a kisgyereket. Kijé lesz a kis- ködmön? —

Hát várt a vőlegény, mer az ember azis lennmaratt, azis rítt.

— Hát, aszongya a vőlegény magába, hát mast mégis leköllök mennyi, megnézni, hogy hun vannak illen soká. —

Lemegy.

— Hát maguk mér rínnak? —

Hát asztán ekeszte mesényi az asszony nekijje:

— Hogy a mi lejányunk ollan okos. Hogy mast legyütt a pincébe és ott fönt meglátta ászt a káposztáskövet. Osztán aszonta, hogyha mast ű férhemegy, ősz- tán akkor lesz nekik ekkisgyerektyek, osztán vesznek neki ekkisködmönt, osztán letalálla kűnnyi a pincébe borér, az a káposztáskő rájesik, agyonüti a gyereket. Osztán kire marad a kisködmen? —

— Ó, aszongya ez a legény, hát hogyha még három illen bolondokra talál- lok, mint magok, akkor visszagyüvök, osztán akkor eveszem a lejánnyokat. De ha nem találok illen három bolondra, akkor nem veszem el. —

Hát elindút a legény, hogy talán talál illenekre még. Osztán ment, mendegét jómesszi. Egy helen láttya ám, egy asszony, a kotlóstiktya üt neki egy kosárba, asztán a csibék kiketek neki. Osztán dugaszóta alája, mer igen hideg vót, osztán dugaszóta a csibéket alája, hogy megne faggyanak. Aszongya neki a legény:

— Hát ke miccsinyál? —

— Hát miccsinyálok, aszongya, már háromnaptya dugaszolom, aszongya, ezeket a csibéket a tik alá. Kikéttek, osztán nem mennek alajja, aszongya, osztán attú félek, hogy megfannak. Annék is annak az embernek háromszáz forintot, ha megtunná csinyáni nekem, hogy a csibék alajja mennének. —

— Csak ággyá ide a pénszt. —

Odatta neki a pénszt, osztán aszongya neki ez a legény:

— Nem kölli maga ezeket alajja dugaszúnyi. Csak haggya ezeket a csibéket, meg mennyen el innejt. Máj ha fáznak, máj magok alajja mennek, osztán máj megmelegesznek. — Hát csakugyan uttett az asszon. Meg leste. Igazán alajja bújtak, mer fásztak a csibék. Hát mind alajja bújtak. Hát mekkapta a legény a háromszázforintot.

— Na, aszongya, má egy bolondra akattam. —

Megint ment, mendegét, megin osztán talákozott. Egy helen egy ember vót ottan. Hánta a pallósra a dijót vazsvellával.

— Hát, aszongya, miccsinyál maga, báttya? —

— Há, aszongya, már három esztendeje észt a dijót hányom a pallósra, de nem tudom, aszongya, eszszemet se tudok fődobányi. Hát, aszongya, annék is annak háromszázforintot, aki nekem ezeket fődobáná a pallósra. —

— Hát, aszongya, én főhordom, csak aggyon nekem. —

Hát főhorta a legény. Fogott egy kosarat, meg főhorta a dijót a pallósra. Osztán ottis kapott pénszt. Asztán má aszongya, má két bolondra talátam.

Na, ászt megin ment, mendegét. Aszongya:

— Ha mast mégegyre találok, akkor mégiscsak eveszem ászt a lejányt. —

Megin ment, mendegét. Eccecsak tálát egy házra, ami félig épűt vót. Hogy

még nem vót egész kész. Ablak nem vót rajt, csak ekkis ük.

— Hát maga miccsinyál? —

Láttya, hogy az ember futkoz be, meg ki a tekenyőve ott a likon.

— Hát maga miccsinyál báttya? —

— Hát, aszongya, fölépűtük észt a házat, osztán teknyőve hordom a velágos525