Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? (tanulmány)

koztam össze vele. Margit néni ibefogadott szívébe engem és családjába is. Gyerekei, unokái és én együtt ültünk és hallgattuk szavait, öróla igazán el lehet mondani, hogy verset evett és dalt ivott. Megkavart életemben még alig találkoztam olyan művészi képességgel megáldott emberrel, mint ő volt. Sajnos, már csak úgy lehet mondani, hogy volt. Ma már az andaui temetőben látogatják meg gyermekei. Majorbeli leszármazását négy generációra tudta visszavezetni és erre legalább olyan büszke volt, mint mások régen a kutyabőrre. Margit néninek hatalmas dalkincse, csodálatos hangja, kiváló elbeszélőképessége volt. Személye visszatükrözte az uradalmak lakóinaik mindmáig ismeretlen mélységű szellemi kultúráját. Amit látott, amit hallott, az benne mind mese lett. Ha nem mese, dal. A cselédősök művészi adottsága benne csúcsosodott ki akkor, mikor a burgenlandi majorok társadalma felbomlott.

Uradalmi majorok Muravidéken is voltak, de azok nagy részét már az első világháború után feloszlatták. A béresekből napszámosok lettek, vagy ezermesterkedő barkácsolók. A majort kihúzták lábuk alól, de ők nem találtak be a faluba. Sokan Amerikába vándoroltak ki, de ott sem találtak hazára és megint csak visz- szajöttek. Ez volt Soós Lajos sorsa is, aki Kamovcin (Kámaháza) fejezte be életét A tiszta magyar nyelvű faluban nem volt senkije sem, akivel beszélgethetett volna. Hogy mesét mondott-e vagy boszorkánytörténetet, esetleg egy zsíros trufát, mindent megjátszott. Ezt mutatják a mellékelt fényképek is. Szövegeinek többsége egy elkeseredett, magáramaradt ember szavaiból tevődött össze és ha néha drasztikusságba is mentek át, háttérben mindig kiérződött egy talajtalanná vált ember társadalmi kritikája. Kettőnk között a jóbarátság ellenére egyszer egész súlyos konfliktus támadt. Ennek oka nem az volt, hogy tanárféle ember vagyok, hanem néhány kérdésem miatt táltosnak nézett. Gyerekkorának hiedelmei erősebben hatottak benne, mint a világvándorlás benyomásai.

Sávéi János Dobrovnikról (Dobronok) úgy került bele a kötetbe, mint Pilátus a Credóba. Egyetlen egyszer kerestem mesemondót, és akkor is őt csíptem el. Amerikából visszajött büszke paraszt volt és amikor megmondtam neki, hogy a falubeliek őt mesemondónak mondták, nemcsak hogy kifakadt, hanem kapujához vezetett és onnan mutatott át a Patakszerre és mondta: „Nem gondoltam, hogy maga engem illesminek néz. Szíves voltam magához, de észt nem gondoltam. Hogy én ollan senki vagyok? Ha maga illeneket keres, maga is odatartozik. Nézze, ott a túlsó szeren, ottan az a ház. Oda való maga ... Az is egy semmi ember, csak cseléd volt mindig, annak volt ideje illesmivel foglalkozni.” Szépen mondva, kidobott. De megérte, mert így találkoztam össze Karac Károllyal.

Karac béresből napszámos lett. Gyerekei elszármaztak és amikor nála voltam, felesége már haldoklott. El is akartam gyorsan kotródni, de ő nem engedett. „Ha már ollan messzirű idegyött, csak elmondok egyet”. Így jutottam a kötet legszebb és leghosszabb meséjéhez, a Lófi Jánoshoz. Amikor kikísért, megegyeztünk, hogy tavasszal újra eljövök. Ebben maradtunk, de Karac Károly nem érte meg a tavaszt. Vele együtt eltemették azt is, ami fejében, szívében és művészi képességében élt.

S ha már a kisködmönnel kezdtem el, vele is fejezem be. Erről beszéltem eddig is. Nem a szokásos hímes ködmönről, hanem arról, amelyiken folt hátán folt volt. Arról, amelyik ugyancsak be volt gombolva. Eddig csak igen kevesen voltak kíváncsiak arra, hogy kigombolják és megvizsgálgassák, vajon alatta a sokat és sokféleképpen emlegetett cseléd vagy az örök ember szíve dobog. Én kigomboltam. Bele is néztem. Szomszéd, gonbolja ki maga is. Nézzük meg együtt.

523