Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Fabó Kinga: Csomagolástechnika és közegellenállás: A lélek és a formák (Zalán Tibor három énekéről)

megjelennék a kulcsszemélyek: ajvajano és szulamit, a könj-ti horda és az Örök Grammatikai Rendszer (!).

Ezek a témamegjelölések azért nem egészen pontosak, mert valójában mindhárom vers egyszerre siratóének és fohász. Lassú és utolsó énekek, de egyben nyitóénekek is. Hosszan tekergő, földön fetrengő, sárba taposott, majd a fénybe emelt énekek. Sírások szivárognak és zokogások törnek elő mindenhonnan, majd válnak áttetszővé, éterivé a fényben, gyöngyként elperegnek, majd átlényegülnek. Ezért és így utolsó énekek. Énekek foltokban és foszlányokban. Az ének nem összegyűlik, mint a halálok a versekben, hanem szálanként szivárog el, szívódik fel. Hosszú, végtelenített vonulások, időnként viszavonulások ezek a versek, időnként értelmetlen menetelések a nem megállni gépies parancsa értelmében. Sok az elkezdett, de be nem fejezett, félbemaradva továbbfolyó cselekvés is.

Az Ének pohárért mottója Allen Ginsberg Üvöltés című verséből való: Láttam nemzedékem legjobb elméit... A Ginsberg-vers valahol aztán így folytatódik: és nem hullatott könnyet utánuk a kutya se. Zalánnál viszont bőven ömlik a könny, sőt az áldozatok maguk is meg- és elsiratják magukat. Éppen ezt is van hivatva ellensúlyozni a sok technikai trükk.

Az Őröltéiben még jelen volt egy nemzedék, itt már csak annak romjai, névtelenül, beszámozva: haláluk sorrendjében: az első, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik — ahogy kifordulnak a fényből, a létezésből, egyenként, magányosan. Kifordulnak és felfordulnak. Szépen sorban tűnnek el a semmiben és tüntetik el önmagukat. És a lényeg, hogy mindenki egyedül. A körúti horda közben passzívan és tehetetlenül vár: fogy és fagy, hallgat és halogat, végül eladja magát.

Zalán az egyik utolsó olyan költő, aki alapjaiban romantikus verset ír. Éppen ezért van nála nagyon nagy szerepe a személyiségnek. Versei „végtelen” versek abban az értelemben, hogy mivel szabad asszociációkra épülnek (szó-, hang- és hang- alakasszociációkra), így „minden mondható” és bármikor (közben) abbahagyhatók vagy a végtelenségig folytathatók lennének. Ugyanakkor olyan szorosan szerkesztettek, hogy szinte nem is lehet belőlük idézni, mert minden idézet tényleg „kiragadott”. A szöveg nem deduktive levezetett, levezetődő vagy levezethető, hanem induktive felépülő, alakuló, mozgásban lévő, esetleges. Ad hoc-nak tűnő tehát, mégis nagyon szoros. Az asszociációk jellege legjobban talán a generatív grammatika egyik terminusával írható le: mintha egyenesen és közvetlenül a grammatikai mélyszerkezetből jönnének elő, minden megszűrés, transzformációk nélkül. — Zalán ezzel egyszerre fogad el és tagad meg egy konszenzust (lép túl rajta). Egyszerre érzelgős és ironikus, spontán és reflektált, strukturálatlan és strukturált. Tartalmában, „lelkében” érzelmes, a „forma” ezt ironizálja. így csempészi vissza például Adyt. Minden csókomban ott a halál — írja —, és mindezt egy ajak formájában rendezi el, képversként prezentálja.

A költészet köznyelviesítése (újra-köznyelviesítése), és személyessé tétele folyik itt, és egy új érzelmesség és érzékenység kialakítása, a személyiséget körülvevő védőburkok, közegek, csomagolástechnikák megostromlása, lehántása. Annyira feldúsultak a közvetítő közegek, hogy a személyiség nagyon nagy erőfeszítések árán tud csak ezeken átszűrődni, átvergődni vagy áttörni. Ezért a roppant erő és intenzitás a versekben.

Az Ének hajnali napért nem más, mint a személyiség át- és újrarendeződése egy nagy krízis után; a sok közeget legyőzve, illetve új közegek segítségével is. A keretek a személyességet szorítják vissza és a személyt préselik össze, a személyiség viszont olyan roppant belső erő, amely a kereteket feszíti, robbantja szét. Egyre több közeget kell megostromolni (ebben benne van az eddig felhalmozódott tudás és hagyomány is). Ezért olyan szépek Zalán verseiben a fények. A megszületett új személyiséget ünnepük, mintegy azzal együtt születnek.

A fény, a szépség, a tisztaság önmagában, csak úgy patetikusan lebegtetve nem állhat meg, nem „létezhet”. Az események Esterházy óta grammatikai térben (is)

446