Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Radics Viktória: A szöveg sem remény? (Molnár Miklós: Processzusok)

függvénye: az irodalmi halálugrás a nyelvi adottságokon és képességeken áll vagy bukik. Molnár Miklós prózavilágában a nyelvi adottság: szóroncsok, szótörmelék- halmazok, elbizonytalanodott, elferdült jelentésű szavak és értelmetlen hangsorok, torz szóösszetételek és mechanikusan, önkényesen működő grammatikai szabályok. Ez az, ami van. Ebből a groteszk keverékből kell, mágiával határos módon, megcsinálni a mutatványt — káoszból processzust. A tét: az úttá, érő folyamattá — sorssá — összeálló élet.

„Szöveg mint remény” című kritikájában Balassa Péter így ír Komis Mihály — Molnár Miklóséval rokon — prózájáról: „A rétegzett szöveg végül egyetlen ívvé változik át, a remény feszültségévé, hogy életünk mint puszta létezés és mint meg- értett-megélt létezés egyáltalán lehetővé válik.” A Processzusok írója már abban sem bízhat, hogy romlott, ocsú nyelvünk olyan szöveggé változhat át a művészi formálás mágiája folyamán, amely megértetté (netán meghaladhatóvá) tehetné a romlott, ocsú ál-létezést. Nem hihet a „szövegáldozat” relevatív erejében, sem abban, hogy „irodal- miság” egyáltalán kapcsolatba léphet azzal, amit az életünknek szoktunk nevezni. Ez a szöveg a reménytelenség rácsára feszül, ám feszül a pattanásig. Mintha, talán, a pattanás pillanata nyitna fel valami keserű reménylehetőséget, ha ott a szerző személyes énjének és az olvasó személyes énjének tekintete egymás tükrébe fonódhatna a kétségbeesésben. De ez már kívül van a szöveg és az irodalom határain, és különösen túl van a művészethez, a nyelvhez való hamis és groteszk viszonyulásunk mai állapotán, a tétnélküliségen, ahogy ma olvasó könyvhöz és ember emberhez nyúl. Sehol a tükör, sehol az olvasó, sehol a tudomásulvétel; azt hittem, nyílhat rés valahol, ha átfurakszom rajta, megközelíthetek más létezőket: a vájt/vélt rést szavak tömik el.

Az irodalmon és szavakon túli elementáris találkozás, ami ennek a prózának az értelme lehetne, olyan esélyt körvonalaz, melynek kirajzolódása már nem az írótól, hanem az olvasótól függ. E próza tétje az olvasó kockáján forog: hajilandó-e átfurakodni a zsibvásáron, ami ez a szöveg, megpróbálja-e összeállítani a szó-kira- kósdit, meg tudjuk-e fejteni a verbális talányokat. Nem szégyelljük-e az állati foő- dülést... S magunkra vesszük-e a reménytelenség irdatlanul nehéz artikulációs gyakorlatait. Bátor könyörgés autentikus pusztulásért. Hogy ajándékként — talán — felrebbenjen köztünk az ezer rács függönye.

Ami itt és most: reménytelen. A Játék (legalább) három lappal című rendkívül érdekes próza, mely a kötetből, miért-miért nem, kimaradt, mintegy anti-ars poetica, író és olvasó irodalomhoz és nyelvhez való viszonyulásának groteszkségét, a kommunikációs háromszög (író-mű-olvasó) összeomlását és a hagyományos „tér-idő- hős”-novella lehetetlenülését vizslatja. Az irodalmi élet abszurd kannibalista játéknak mutatkozik. Az írás mint ragadozás, a ceruza mint ragadozó (mint „fegyver”) mintha mészárolná a világot, a világ lingvisztikái bosszúja (a szó ignorálása) pedig mintha törölné, fogyasztaná az írást. Mintha. Ebben a primitív, „kard ki, kard”- irodalomszemléletben épp a mű semmiződik. Mintha. Ahogy a teret-időt-hőst egymásnak eresztő novella is olyan, mint az elmebeteg, aki Napóleonnak képzeli magát.

Molnár Miklós a maga részéről (a többi az olvasóra tartozik) mindent megtesz, hogy leleplezze az irodalmi játszmákat és kilépjen belőlük. Ez nem avantgarde próza. Az avantgarde irodalom sok mindent akart: fölszabadítani, lerombolni, utat mutatni, forradalmat szítani. Nem akaródzik akarnom, szeretnék megtisztulni mindenféle akarástól. Máshol: immár elegünk lesz-e térítésekből, igehirdetésekből — kivált pedig mindenféle küldetéses fontoskodásból? Semmitől sem irtózik jobban ez az ÍRÓ, mint a prófétaszájak szagától. A Processzusok „mindössze” (ki)alakulni szeretnének, artikulálódni, nyílt, autentikus szöveggé válni, olyan beszéddé, mely valódi kontaktust teremthetne más létezőkkel, behív és kihív, együtt-működik. Ennek föltétele a nyelv kritikai kezelése, a nyelv önreflexiója és reflexió a nyelvre. Az „ezer rács függönye” jelek függönye is. A nyelvkritikai irodalom nem összetörni akarja a nyelvet, mint a dada, hanem vissza szeretné nyerni, mint médiumot, ahol én és a világ találkozhatunk, ideologikus közvetítés nélkül. A szöveg mint processzus nem

441