Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus
Kant józan tanítása szerint a tiszta ész számára sem hozzáférhető. Én is azt akartam tudni, mire jó a szabadság, ami nélkül nem érdemes élni, és miért terem annyi gonoszságot. Hol a nyoma a bűn evilági megtorlásának? Miért nem ígérik a hívőknek az igazság győzelmét haladéktalanul és itt, akik a hiteket terjesztik? Miért nincs bűnhődés ezen a világon — s ha nincs más világ, hol a bűnhődés helye? Van-e értelme az erénynek és a bűnnek, ha meg- ítéltetéséhez hiányzik a magasabb instancia? Van-e megtorlás ezen a világon, ha nem látható is, az emberi lelkekben, amelyek elzárkóznak a megismeréstől meg az önismeréstől? Ezek bizony az én kérdéseim is. S akkor hazudtam magamnak, amikor elhatároltam magam Don Jüantól, csak mert nem hasonlít rám. A meghason- lásai figyelmeztetnek a magaméira. Én is abba vásom el, amitől ő tönkremegy — ha nem is úgy, mint ő. * „Rosszkedvűnk tele” — mondja az egyik Shakespeare-király. Telünk rosszkedve — fordul meg bennem az idézet, ahogy kipillantok az ablakon a januári kertbe. Gémberedettségünk tagjainkból átszivárog az emlékeinkbe és dermedt bevégezettségben tünteti fel azt is, ami válójában nem ért véget bennünk, s amiről — ha ráfagytak is — nem száradtak le a köny- nyek. A lacrámae rerum, a dolgoké, egészükben, nem az eseményekhez tapadó szomorúságé. A Don Juan halála kézirat-sorsának életrajzi térfogata a szöveg terjedelméhez képest hosszú idő némelykor reménytelennek rémlő kietlensége. Mert valamely alkotás létrehozásának históriájához tartozik a megépítésén munkálkodó ember élete abban az időszakban, amit a mű világából nem lehet kirekeszteni. Az csak akkor válik sérthetetlen egésszé, ha leszakad alkotója életéről: amikor befejezik. Addig a formáját kereső anyag örvénylését a művész hétköznapjai is kavargatják. Mind a bánt álmák, melyek — Hamlettel szólva — a tűrő érdemet sújtják, részt vesznek egy könyv alakításában. Senki sem lehet belsőleg annyira független, hogy megóvja munkáját, miközben őt magát veri a sorsa. S egy író munkája éppenséggel érzékenyebb lenyomata az életének. Nemcsak az eredménye: az áldozata is. A Don Juan halála terv- és jegyezettömege szakadékossá hasadt, eredeti rendje szétpattant azoknak a behatásoknak nyomán, melyek az életemből csapódtak belé, mint a mennykövek. De nem átallottam megvallani: az hiszem, inkább baljós anyaga vonzotta magához a rontó erőket, s a belőle kitörő feszültség dúlta szét az életemet. Óvatosabb megközelítéssel (mely aligha volna híján az efféle rabulisztikához tartozó mutatványos cselnek) azt mondhatnám: életem és regényem bonyodalmai kölcsönhatással voltak egymásra. Am ezek a hatások végzetesnek bizonyultak. Ha igaz, hogy a szívrohamokat, a pangásos tüdő fojtogató elégtelenségét, s végül egy rettentő műtét kiheverhetetlen következményeit ennek a két részre tépett könyvnek tulajdoníthattam, tán azért lett ilyenné, mert állandó halálközelséget fürkésző nagybeteg írta. Mindkét Don Juan-regény, a befejezett meg a torzó megpróbált elpusztítani. Az életem szörnyei azonban leteperték s végül összeroppantották szövegüket, mint a Laokoont a kígyók. * * 414
