Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus

kolszakértő barátja fanyar távlatából ábrázoljam, s általa mondjam el, mire jutott rettentő kísérletével. Ez a Grácián, akit Don Jüannal szemben kedveltem, tán a gúnyorosságomból is átvehetett volna annyit, amennyi a mű kognitív feladatát szolgálta volna, egy derültebb, viszonylagosahb és humánusabb megismerés szellemében, amiben magamra találok. De valamennyire ezt a sánta polihisztort is megbabonázta Don Juan halálos végletessége, erkölcsi radikalizmusa ami — ma már tudom — engem is megbabonázott. Ezért lehetett oly áldatlan hatással az életemre. „Mintha nem engedné, hogy végig írjam, hogy elmondjam róla az igazat” — gondoltam riadtan, amikor egy-egy újabb infarktus sújtott le rám. Honnan? Az Égből, a Don Jüanéból? Hiszen azt én festettem a számára, olyanná, mint egy barokk mennyezetképet, mely a formásán tornyosuló felhők fölött a sugárzó magasságba vonzza a tekintetet, akár valami ellenállhatatlan ígéret.

*

Ekkor már oly fáradt voltam, vagy a gyorsan elfajuló betegség oly szen- zitívvé tett, hogy gyanakodni kezdtem: ez az elátkozott kézirat, a Don Juan halála szabadítja rám az én halálomat. Miközben úgy irányítottam a regényt, hogy — filozófiai és művészi logikája szerint — kiszabott útja hősöm elkerülhetetlen pusztulásához vezessen, a magamé felé tartottam. Mint aki távoli hangot hall és megbűvölten nyomába eredve, nem nézi, hova lép.

Magányos poklomban, egy általam kiagyalt Don Jüannal viaskodtam — és szövetkeztem, mint a bibliai próféták a hol istennek, hol ördögnek látszó megtestesülésekkel, vagy az okkult látnokok a magukból felidézett víziókkal. Ebben a pokolban talált rám egy számomra akkor még ismeretlen (és Kolozsváron megismerhetetlen) filmrendező levele, a Huszárik Zoltáné. Beleegyezésemet kérte a Don Juan megfilmesítéséhez.

Izgalmam és megindultságom egyszeriben megszüntette maradék veszély- érzetemet. Odüsszeusz tömje be viasszal a fülét, ha meg akar menekülni — egy író is legyen süketté a nagyvilág hívogatásaira, ha ép bőrrel akar megúszni egy erejét felülmúló kalandot. Mint a legtöbb megkísértettben, aggályaim felolvadtak a kísértés szépségétől. Mint leveléből kitűnt, Huszárik nagyobbra tartotta regényemet, mint én, aki nem igen hittem életrevalóságában. Az első kiadás ugyan nagy példány számban fogyott el, de a baráti meg a távolabbi jelzések gyérek és tartózkodóak maradtak. Attól féltem, a könyv olvasói nem értik, mire véljék, hogy ennyire szokatlan elrajzolásban próbáltam újjáalkotni a világirodalom egyik örökké időszerű figuráját, akinek drámai, sőt zenei karakteréhez annyi gonoszság tapadt. Erkölcsi idealizmussal felruházni Don Jüant öncélúnak tetszhetett, pour épater le conaisseur.

Nem annak szántam. Ha voltak is gondolataim ennek a Don Jüannak az idegenszerűségéről mind a hagyományhoz, mind a magam műveinek másféle rendeltetésű hőseihez képest, ma már tudom, hogy ez utóbbi tekintetben tévedtem.

Helyesen véltem, hogy Montherlant Don Juan-ja (melyet én fordítottam) jó ötlet, semmi több, de olyan, ami szerencsésen illeszkedik a frivol neoklasz- szikus más műveinek szomszédságába. A franciául író Milosz (a Nobel-díjas lengyel költő rokona) Miguel Manara című katolikus Don Jium-parafrázisa kényszeredett mű, térítő célzata is zavaróbb, mint Calderon drámai változa412