Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus

lágon sem lehet biztonságban. Félek a gyötretések eszközeitől, a kampóiktól, csigáktól, vasiaktól, szorítócsavaroktól, fogóktól, kötelektől, a szurkáló, döfkö- dő, fojtogató, szemünk világát kioltó megannyi ötletes szerszámtól és kelléktől, melyeknek Szent Inkvizíciónk nem az ábrázolatait gyűjti, hanem a legkiválóbban használható példányait.

— S ha a metszetekre pillantasz, elmúlik a félelmed?

— Csillapul. Valamennyire. Megmondom, miért: mert a kínzások metszett vagy rajzolt kiadásban, tömegesen — s tudod, hogy a művészek kedvelik a részletek halmozását — egyszeriben nevetségessé válnak. Egy halála van az embernek egyetlen életében — nem lehet harmincféleképp meghalni, egyidejűleg.

— Meghalni nem. De fájni, a borzalmat érzékelni ezerféleképp is lehet, Grácián, mint a gyönyört. A szenvedés érzéki kiterjedésében végtelen lehet, mint a boldogság. A vértanúk tudhattak erről, s talán egyszerre tapasztalták meg őket, egyiket a másikban. Némi tapasztalatom van nekem erről, bár nem a kínzókamrákfból... Azért a Pokol egyedülálló szenvedéseinek a földi gyöt- retésekhez valójában nem hasonlítható ígéretéről nem szabad lemondanunk. Végtelennek mondják az időbeli kiterjedésüket is, amit itt, őrzőink nagy bánatára, sose fognak megvalósítani. Meg aztán: mit ér a hit, akár a vallásos, akár a csak erkölcsi, ha nem szemléltető? Az ember nézdelődve okuló lény, s csak a szemének hisz, akkor is, ha amit lát, képzelet-festette ígéret.

— ígéret? Fenyegetés.

— Fenyegető ígéret.

— Igazi színház-kedvelő vagy, Don Juan; népszerű világszínház kedvelő, a lebilincselő látványok híve. Ügy fogsz meghalni, egy nagy jelenet főszereplőjeként, hogy majd fog vacogva emlékezzenek rá azok is, akik csak hallomásból tudnak róla.

— Legalább okulnak belőle. Sírva vagy kacagva, mint a színjátékból. (Kolozsvár, 1978—1981)

BIZALMAS EPILÓGUS

Ha a befejezett könyvnek megvan a maga sorsa, a készülőé még kalandosabb lehet. A kibontakozás fordulatai, a lendület gyors diadalai és a váratlan elakadások csatavesztései olyanok, mint a történelmiek. Ez a fel-alá dobáló hullámverés a művek ifjúsága. S éppoly visszahozhatatlan, éppoly jóvátehetetlen.

Két Don Juan-regényem — a befejezett meg a torzó — életrajza úgy egybevegyült a magaméval, mint némely cselekmény történetében az okok az okozatokkal. Visszatekintve se tudnám felfejteni és különválasztani a mintegy alvadt vértől összetapadt szálakat. De homályos bizonyosságaim között számon tartom, hogy a Don Juan regényes és gondolati anyaga könyörtelenebbül hatott a sorsomra, mint önéletrajzi fogantatása müveim. Ezek a múltamból zsákmányolták a kifejlődésükhöz kellő táplálékot, magától értetődő mohósággal, mint a fenevadak. Don Juan tőlem oly idegen alakja és kitalált története azonban a jövőmet változtatta meg, abból habzsolta erejét. Amíg elviseltem.

Azóta, hét gyötrélmes esztendő óta pillanatig sem szűntem meg ezt a számomra elátkozott könyvet életem legnagyobb veszedelmének tekinteni, ötilO