Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus

tével. Pedig a sötét szeme fölött világló homlokán kiviül semmi nem volt szabályos az arcán: élesen metszett, kiugró orrához képest szálja tűi kicsi, ahhoz viszonyítva meg az álla volt túl erőteljes. Keskeny keze sem illett vállas, magas termetéhez — amiként ahhoz képest a lépte is furcsán könnyednek tetszett; sohasem hallottam koppannd a csizmáját. Szépségében volt ezért valami zavaró, híján a harmóniának, amit elvárnak mindattól, ami szép; aminthogy nyugtalanító volt, hogy egyszer lágynak s szelídnek, máskor meg durváinak, sőt őrültnek rémlett. S én tudtam róla, hogy csakugyan ily össze nem férő részekből képezte a természet, hűvös elmélkedésre és önfeledt szenvedélyre egyforma hajlammal; kedélyét a mélalbiú lés az oktalan vidorság riasztó változékonysága kiszámíthatatlanná tette, gyakorta nyomasztóvá. Nem a mélabú — a túlságos vidorság volt a kínosabb benne, tán mert rosszabbul illett arcának rendszerint sápadt elszántságához; ha nevetett, mindenki erre gondolhatott, mert a derűjének nem volt hitele. Az inasa savanyú képpel jelentette olykor, ha megérkeztem: „Megint jókedvű” — és vállat vont, mint aki nem érti a dolgot.

U.

Nem mentegethetem hátrahagyott iratait /anélkül, hogy tisztességgel megpróbálnék képet adni Don Jüanról. Annak tudatában, hogy ezenközben sajnos magamat se hallgathatom el, noha önutálatomban erre vágynék.

A világ csak nagyon kevesek számára lesz más, ha valaki meghal. A csa- ládtalant néhány barát meg kitartó ellenség hiányolja; de egy férfi emléke, legyen bár rendkívüli, még (életében szederjessé válik a nőkben, akiket elhagyott. Mindazonáltal, a világ egy kivételes élet megszűnésével elváltozik, mint valami vulkáni táj, ahol a tűzhányó kiég és beomlik. Don Juan nélkül nemcsak az én személyes világom süllyedt homályba — megroskadt maga a lét, s a kérdések, melyekkel feldúlta egykor, eldöntetlenek maradtak, talán örökre. Általa lett közöm e kérdésekhez; a kornak, melyben Spanyolhon fulladozik, szintén Don Juan által lett köze hozzájuk. Annyi átaludt sejtelem, ravasz elhallgatás, pipogya köntörfalazás után valaki ismét az életével kérdezett rá az Istenre: micsoda világot teremtett, ha van? Mi bizonyítja állítólagos gondviselésében a bölcsességét, a jóságát, a méltányosságát, a könyörületességét? Mit képviselnek, akik az ö nevében hirdetik a jót? Miért keveredik a jó szétvá- laszthatatlan mocsokká a gonosszal? S miféle instancia az, amely eltűri? Kicsoda válaszol minderre — és mikor?

Az embert, aki ezekért a kérdésekért élt, hogy végül megölesse magát miattuk, nem lehet és nem szabad sem jónak, sem gonosznak festenem e lapokon. Mert igaz ugyan, hogy az (erkölcsi világban a különbség a jó meg a gonosz között végletes és egészen más minőséget jelent; hogy a tiszta erkölcsiben ez a különbség kizár bárminő fokozatosságot, átmenetet, kétértelműséget, mihelyt felfogásunk szerint valami jó vagy gonosz. Ám ez a kizárólagosság csupán az erkölcs közegében uralkodik, nem az (életben, amelyben működik és értelme (kibontakozik. Ezért aztán a gonosz csak úgy érdekes, ha nem eleve az; ha tehát a jóval történik, mely akarva vagy akaratlanul a gonoszba fordul. A bűnbeeső ördög: ostobaság.

Don Jüant még a gondolataitól idegenek sem látták gonosznak — hiszen ha gonosz lett volna, megvetendő! Vagy hazug, mint az uralom nagyjai! Egyi405