Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Szabó Lőrinc: Babits betegágyánál (közöletlen írás)

Valahogy megint magunkra tértünk vissza: természettudományi, filozófiai olvasmányainkra.

— Én is elhanyagoltam, már évek óta, a filozófiát. S valamikor egész jó matematikus is voltam... — mondta, rezignálton, de tulajdonképpen sajnálkozás nélkül.

Erős ember, kemény, szívós, hihetetlenül szívós, diktátori hajlandóságú. Csöngetett a lánynak, az behozta a lányt: most harmadik gimnazista. Babitsnak eszébe jutott egy előbbi mejegyzésem, hogy március elején Lipcsébe kell utaznom, és kérte a lánykát, mutassa meg az ő világító jelvényét. A foszforos sirállyal játszottunk még egy darabig, a kislány az iskoláról beszélt, aztán köszöntem.

— Úgyis itt az ebédidő, — mondtam —, 3/4 2 van.

— Én már ettem! Minden két órában esznek a csöveim! — hangzott az ágy felől, és felém nyúlt a csontbőr kéz.

Alig tudtam beszélni, olyan rettenetes volt az arca, ahogy rám nézett, és a csapzott fekete haj, a sötét elefántcsontszín bőr meg a langyos, ráncos, öreg ujjak. Javulást, türelmet kívántam, nehéz volt a levegő, nehéz a szívem, a sajnálkozástól éppoly nehéz, mint a tehetetlenségtől. Ehhez az emberhez nem szabad hozzányúlni, embertelen, amit szenvednie kell. Aszkéta és diktátor és halálos beteg.

— Kézcsókomat Klárának ...

Erre én is kézcsókomat jelentettem a feleségének. Még egyszer összenéztünk, azt hiszem, nagy sajnálkozással és tálán szeretettel, de örömmel is, hogy elválunk.

Ildikó kísért ki, Ilonka még nem jött haza.

Budapest, 1941. febr. 16.

400