Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 7)

„kiélök", ha ismernek féket, összehasonlíthatatlanul többek, thint azok, akik csak közhelyeket hajlandók leírni, tüntetve azzal, hogy mennyire otthon vannak egy nyelvben, amely nem kötelez semmire, mivelhogy nem is jelent semmit. Illetve magát a semmit akarja jelenteni.

*

Mennyi kötözködő hajlam van még az értéktisztelő műbírálókban is. N. mondja, hogy valaki előadást tartott a minap a jelenkori líráról, s nem állhatta meg, hogy el ne süssön egy jámbor ötletet. Miután a költők középnemzedéke közé többször is odacsapott a villám, kitalálta, hogy a magvasakat — a kalászosokat — már lekaszálta az idő, az igazi termés már a csűrben van, most a másodlagos termés, a tarlóhere zöldell és virágzik. Dicsérte azt a heregyöngyözést, magasztalta a herefélék pompáját. Illene erre egy jó „mezőgazdasági” ellenhasonlatot mondani, nem jut eszembe valami? — kérdi N. Nem, nem jut eszembe erre semmi. A visszafenekedés is fenekedés. S ma éppen jó napom van. Nincs kedvem fenekedéssel elrontani.

*

„Nem az öregségtől félek, hanem a betegségtől”. Naná, hogy attól! De hát a kettő együtt jár. A beteg ördög öreg ördög.

*

Egy tényleges hír, amire ezen a héten sokan azt mondták, úgy adom elő, mintha igaz volna, s ez jó, de ők tudják ám, hogy képtelenség:

Kínában, ahol újabban megpróbálnak nyitni a Nyugat felé, minket magyarokat tartanak olyanoknak, akiknek a kultúrája ebben segíthet nekik. Főleg az ötvenes években forgatott magyar filmeket tekintik a számukra hasznosaknak. Így mutatták be a Ludas Matyi filmváltozatát, óriási sikerrel. Több mint félmilliárdan nézték meg a filmet, és kedvelt név lett a Matyi. Száz- és százezer újszülöttnek adták a Matyi (Ma-tji) nevet.

*

Sokszor tapasztaltam, hogy az irodalomtörténésznek az a típusa, amelyet 1. Gy. főpapinak nevezett, rettenetesen szeret celebrálni. Szertartáskedvelésében — pompa- szeretetében —, amelyben magát mint militáns szentet újra meg újra megcsodál- tathatja, megfeledkezik a tulajdonképpeni dolgáról, mint ahogyan megfeledkeztek hasonló szenvedélyükben a maguk tisztéről-kötelességéről, a naptárgondozásról, az egykori maja papok. Azok, akik — micsoda kötelességmulasztás! — több mint negyven nappal csúsztották el a maja naptárt!

*

A groteszk nem úgy áll szemben a tragikussal, mint ahogyan az igazi tragikum mai lehetőségét tagadó irodalmárok elképzelik. Ha igazi, akkor mindig a fájdalomtól indul, s tulajdonképpen azt a dühöt, vagy szégyent győzi le, hogy ahogy lehetne, nem lehet. Váratlan megfordításai onnan valók, hogy a tragikum is, amelytől — érintkezve vele —• távolodik, váratlan arculatot ölt, a fonákjáról mutatja magát. „Nem fogjuk megemelni azt, ami ma már nincs benne a tragikus szférában, ami másnak észrevétlenül, de számunkra alapvetően kiszorult onnan!” — Hát ne is! Hogy annál érvényesebben lehessen emelkedett a szó ott, ahol még mindig igazi tragikum van. *

*

382