Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tuashia (regényrészlet Bíró Margit és Komlósy András fordításában)
bért, aki Data Tutashiát vádolta a Toduák kiirtásával, és találkára hívták azzal az emberrel együtt, aki öt kinyomozta nekik. — Kuprava úr, honnan tudja maga, hogy a nagynénénket és a fiait Data Tutashia ölte meg?! — kérdezte tőle Budu Nakasia. — Honnan tudhatnám? __Semmit sem tudok. — Na nézd csak! — háborodott fel a közvetítő. — Nem te mondtad nekem, hogy Data Tutashia műve volt?! Kuprava megint tiltakozott, de szavaiból világosan kiérződött a bizonytalanság és a hazugság. A Nakasiák tovább faggatták. Kuprava sokáig hajtogatta a magáét. Amikor aztán a fenyegetés és a fegyverek is előkerültek, Kuprava térdre esett, sírva könyörgött: — Budu-batono, ne ölj meg, ne tedd árvákká a gyermekeimet! Tudok én mindent, de nem teszem jól, ha elmondom. Nincs talán elég gyilkolás meg bűn a világban? Ha én ezt elmondom, csak még több lesz. Én ezt nem akarom! Hagyj békén, az istenre kérlek, és mindenre, ami csak szent neked ezen a világon! — Beszélj, vagy itt helyben keresztüllőlek! — fönmedt rá Luka Nakasia. Kuprava egy ideig hallgatott, majd ezt kérdezte Budu Nakasiától: — Ügy emlékszem, hogy amikor szegény Nucát Dorote Todua feleségül vette, éppen az előtte lévő napon fejezték be a ház építését. Így volt, ugye? Budu elgondolkodott. — Így volt. És aztán? — Azok a mesteremberek, ugye, jól ismerték szegény Nucát, és amikor Toduáék eljöttek Nucáért, akkor ugye, ők is ott voltak, igaz? — Gondolom, ott voltak. — Ott voltak, hogyne, én is ott voltam, tudom, hogy ott voltak. Biztosan te is emlékszel, hogy ott voltam — folytatta Kuprava. — Igen, emlékszem. — Azok az ékszerek, amelyeket Dorote Todua ajándékozott Nucának az eljegyzésekor ... Az igazat megvallva én nem emlékszem ezekre az ékszerekre, de a mesterek emlékeznek, azt mondják: egy ezüst gyűrű volt három türkiz kővel, egy nyakék — az is hasonló türkizekkel, meg egy fülbevaló — az is ugyanolyan. A mesterek azt is mondják, hogy szegény Nuca mindig hordta azokat az ékszereket. „Any- nyi időn át minden nap láttuk rajta, persze, hogy megjegyeztük őket” — mondták. Ugye voltak szegény Nucának ilyen ékszerei? Budu Nakasia arca ekkor már egészen fehér volt. — Voltak, hordta is őket, úgy van, ahogy mondod! — A mesteremberek, akiket mondtam, állítólag látták az ékszereket. — Hol?!!! — Data Tutashia házán cserélték ki most a tetőt, Ott látták őket, a padláson voltak elrejtve. Budu Nakasia csak jó idő múlva szólalt meg: — Megmondták-e, hogy hol? Kuprava elbizonytalanodott. Aztán erőt vett magán és kinyögte: — Megmondták. De... és ha hazudtak? Vagy ha már nem találod ott őket? Akkor mi lesz velem? Érdekelte is őket a tanú siránkozása! Azonnal meg kellett mondania, hogy hol látták a mesterek az ékszereket. Hajnalban elmentek Tutashia házához, alaposan szemügyre vették a környéket, és amikor semmi gyanúsat nem láttak, a gondosan bezárt ház kerítésén át beugrottak az udvarra. Kis idő múlva már a kezükben tartották a kendőbe csomagolt ékszereket. Luka feltörte a kamrát, petróleumot hozott ki belőle, körüllocsolta vele az épületet, és meggyújtortta. Mindez az egész falu szeme láttára történt. Ténykedésüket a fivérek felháborodott magyarázkodással és fenyegetőzésekkel kísérték. Ami Szercsimeliát illeti, ő természetesen kételkedett az üzlettársától származó hírben. Erre több oka is volt. Elsősorban az, hogy ő maga is képes volt — jelen375
