Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Kőrössi P. József: özép eletai történet (Visky András: Partraszállás)
KŐRÖSSI P. JÓZSEF özép eletai történet VISKY ANDRÁS: PARTRASZÁT.T.ÁS Nyolc éve már annak, hogy Visky András verseivel a nagyváradi Ady Endre Irodalmi Kör pályázatát megnyerte; azóta van jelen a romániai magyar nyelvű folyóiratokban; nagy felkészültségéről, tiszta tehetségéről tanúskodnak itt-ott megjelenő színikritikái is. Verseivel szerepelt a Kimaradt szó (Kriterion, 1979) és az Ötödik évszak (1980) című antológiákban. Első, egyéni kötetét ugyancsak a Kriterion adta ki Partraszállás címmel. Rögtön le kell szögeznünk, hogy Visky András kötetének hangja, (versnyelve szokatlan — mindezidáig legalábbis jelzésekben sem igen volt jelen — a romániai magyar költészetben. Lehet, iskolái teszik, humán műveltsége-felkészültsége és műszaki technikai orientáltsága (hiszen gépész, és jelenleg egy szatmári vállalat tervezőmérnöke) : Visky érzelmei úgy vannak jelen verseiben, hogy rögtön racionalizálja, fegyelmezi, mederbe szorítja költői, költőként elkövetett „meggondolatlanságait”. Nem rejtőzködik, nem menekül érzelmeitől, bátran, már-már perverz nyíltsággal szembesül. Verseinek viszont nem mindig válik előnyére, amikor — például — a magányról — és magányáról —, egyedüllétről — és egyedüllétéről ír, pedig nyílt szemű, tiszta tartásának mindenképpen ezek a pillanatok a legmeghatározóbb jegyei. Mindezek ellenére — és magunk is vállalva ezeket az ellentéteket — mondhatjuk, hogy szárazak és okosak — sajnos, néha, ha ritkán is: okoskodóak — ezek a „szövegek”; a színtelenség, de nem a szürkeség árnyalatait hozza be verseibe. Kedvenc színei — a kék és a fehér — a tisztaság és a félelem, a védtelenség foltjai, és „a túlélés fintorai”-ként húzódnak meg soraiban. Egyedül című versében írja: „ha felnyitná / kék volna (...) nem nyitja fel: / (...) ha színekről kérdeznéd / azt mondaná / ha mondhatná / tisztaság / vagy azt hogy fél”; lentebb pedig, ugyanebben a versben hideg iróniával, már-már — Visky természetétől távol álló-cinizmussal így zárja le a számára is nyilvánvalóan fájdalmas, és kínos önhasogatást: „mindez így együtt / iszonyúan nevetséges / / ne kérdezd hát a színekről” (kiemelések tőlem — kápéjé). A kötet három terjedelmesebb, szárnyasoltárszerűen kinyíló fejezetre tagolódik; e fejezeteken belül hosszabb-rövidebb ciklusok olvashatók. A ZÁRÓJELEK, VISZ- SZAJÁTSZÁS, A KÖLTÉSZET NAPJA című „fejezeteknek” alaphangulatát az egész kötet leghosszabb ciklusa adja meg; ennek címe: Utrillo utcáin, és a kötet első részében olvasható. A ZÁRÓJELEK, tehát az első „fejezet” versei — és ott is az Utrillo utcái c. ciklus — nyelvileg annyira színtelenek, annyira lecsupaszítottak, amennyire sejtelmesek, foltosak Utrillo utcáin a cégtáblák. A francia festőben társra talált — a nagyváradi, szatmári, kolozsvári — költő: képei előtt és képeiben üldögélve a levelezőlapokról átmásolt, vászonra (át)emelt, (át)mentett ezüst-fehér, acélosan fekete, acélosan szürkülő hangulatainak ünnepei csaknem valamennyi versébe bekerültek; olyannyira, hogy a terek későbbi verseiben is csendesek és jelentéktelenek maradnak „mint a lappangó tüdővész” (az s című ciklus II. versében); vagy mint hívószám című versében írja: „az utca egy ház / szemtelensége” Visky utcáin „ikevés” / ember van / de valamennyi / háttal / / és templomba / mennek” (kiemelés tőlem — ká- péjé). Visky tele van kétségekkel, pedig versei és költészete szerint „mindent úgy kell / tenned — mondod — / gondolnod mint ami / utoljára történik” (visszajátszás 381
