Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Lászlóffy Aladár: A Reménytelen Alapvető (esszé)

(áldozatok, a mű, az eredmény szempontjából lényegtelen áldozatok árán) az odafigyelés jogát, amint azt mindig a legtisztábba'k és legnagyobbak, akik tisztában vannak önkánevezésük társadalmi súlyával és történelmi következményeivel — ez a te munkád, ezt tiszteljék benned, veled kapcsolatban!

Az az ÉN a miénk volt, a koré, igenis a kor nagy emberi megvalósítása. Lehetetlen volt, hogy bármilyen önfogalmazás árán ne a törvényszerűt találja meg, hozza felszínre, azt a mindössze nem egy bizonyos logikus sorrendiben, de a felszínre kerülő érvényeset. Ehhez aztán a továbbítás érdekében azt a „csatornát” veszi igénybe, mely a még nem rendezett, meg nem oldott, ki nem csapódott közérzetre, koreszményre, eszméletre volt irányítva az egész (hazai és elérhető kortársi, egyetemes) költészet műnk,afrontján. A költészet az emberiből az egyetlen visszacsatolás, mely nem az egyre techndkásabb kultúr- utakon jön, jár, jut vissza az ÉN-ből az ÉN-ekbe. Ennek tudata határozta meg Sz. D. összes „formai” kísérleteit.

Ezen az alapon, költészete lezárt teljességének tudataiban, birtokában már lemérhető, hogy milyen arányokra figyelt, milyenekre sikerült figyelnie. Mennyi elvégzett munkájában az elsődleges, az egzisztenciális érzelem-regisztráló „lírai” elem odaenged és ének, szóhozjuttatásának, felmérésének eredménye, s mekkora valami nagyobb felvállalása ? (Lásd nagy összegező, a formát döntő és fontos szemszögből érintő terjedelmes költeményeinek sorát, egy egész kötetet erre a témára: „Búcsú a trópusoktól”). Feladatként körvonalazódik: dialektikusán, az időrend feloldásával figyelni, fejteni meg, mi az, ami a kezdet kezdetén mindössze ráhibázás, keresés, (közös) érzék volt, s mi az, ami végül a kétkedő, visszatérő, koncentrikusan épülő átgondolás tényanyaga.

Mert a szempontok így is beszélnek. Szép lendületesen, egyenletesen dolgozni mindig, a legnagyobb közeli (személyes) csapások, földindulások idején csakúgy, mint világrendek felbomlása és forradalmi átalakulása közepette; mi ez: kötélidegzet a pókháló-idegrendszer látszata ellenére, „érzéketlenség” adta védettség, vagy impozáns |bölcs aszkézis, önmegtagadás, vagy minden együtt? Még ha annyira alkati, hogy már embertelen, emberfeletti, akkor is feltárandó, döntő forrásvidéke az energiáknak és eredményeknek. Hált még hogyha önfegyelem, lelkierő, áldozat eredménye maga is.

Az átmeneti helyzetek feszültsége a kibioek, a kívülálók miatt is válhat fokozottan elviselhetetlenné. Nehéz nem felsorolni, hanem legalább megközelíteni azokat, melyek ennek a fontos és sikeres önmagán túlmutató, mert nemcsak irodalmi műnek, de helytállásnak is jelentős és tiszta személyes létnek a sötét, a reménytelen, a negatív vonatkozásait hozhatták előtérbe, tették meg a döntés, a (belső) kormányzás fő kritériumának végül. És nem hagynám ki az érzékenyebbek számára másként latbaeső, időnként harsogó erőszakot a provincializmus felől. Egy életmű, még alkotója életéiben, nemcsak jön, érkezik, származik valahonnan, hanem tant is valahová, saját tekintetünk előtt, a véges horizontján is. Hányszor kell mérnie, vizsgálnia, hogy a belső és külső nyomás eredője nem deformálja-e a műszert csakúgy, mint a pályaívet.

Szilágyi Domokos ismerte a Reménytelen Alapvetőket. Iszonyú energiákat fektetett bele abba is, ami nem tulajdon költemény-teremtése volt közvetlenül, hanem a költés költése. Poéta doctus lévén, világosan látta, hogy a költészetben, miközben „mindent meg szabad tenni megint” — csak azt az egyvalamit kell megtenni. Kezdet óta, tisztámlásásunk egyik, állandóan mért, vizsgált feltétele volt: különválasztani saját szubkultúránk problémáit, feladat27