Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 6.)

Hogy fognak olvasni, ha most már így írok? Egy időben miután láttam, hogy nem lehet a versben más utam, csak a képi dúsítás, eszembe jutott ez, és egy pillanatra megrémültem. Emlékeztem arra a rettenetes idegenkedésre, amikor petőfies költők után először olvastam Ady erőszakos, képeiben olyannak tűnő verseit. Nem ugyanaz az inger volt-e az ujjaimban — a széttépni, összegyűrni, elhajítani ingere —, mint amit a képileg dús, mai versek támasztanak a legtöbb olvasóban? Zagyvának, esetlegesnek, pongyolának, sajnálni válónak éreztem első olvasásra Adyt, míg egyszer csak fordult a dolog, ráhangolódtam, és akkor már a petőfiesek lettek számomra vigasztalanul zagyvák, esetlegesek, pongyolák, sajnálni valók: nem értettem meg, hogy írhat valaki a XX. században úgy, ahogy ők, annyira múlt századi lélekkel. Nyomasztottak már akkor azok a könnyű versek, egyszerűségük, amelyekről már láttam, hogy üres egyszerűség, kísértetiesnek tűnt, dehogyis realistának, szürrealisztikusan mor- bidnak: Ott bomlott és bűzlött bennük a „szellem”:, mint valami dög.

SZKlTA ARANYLEMEZ AZ ERMITÁZSBÓL (LENINGRAD)

323