Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 6.)

őrizete alatt, annak zavarba ejtő, védelmet nyújtó szakrális nyelvén, gondoskodva arról, hogy ne lehessen azt csak úgy felhasználni. — Görcsöt se kapni és alább sem adni, nem kommersziálódni semmilyen értelemben, még messi- anisztikus értelemben sem, ez a méltóság legnehezebb útja. És a legeredményesebb, amennyiben az érvényes gondolatot — a gondolatot — tekintjük eredménynek.

*

„Boldog, akit más véd meg” — mondta nekem egyszer egy költő. Támadták akkoriban, és csakugyan, az ujját sem kellett mozdítania, mozdultak helyette mások. Dehát valóban boldog volt-e? Nem sokkal később láttam sírni az utcán, éppen azok miatt, akik megvédték. Kiderült, hogy a védelemnek ára volt. Saját magukat védték meg az ő ürügyén azok, akik szót emeltek érte, s ráadásul a számlát is benyújtották. S mert nem akart fizetni, nem késlekedtek az őszinteséggel. Kimondták kereken: „Nem ezért tartunk te rühes.”

*

Amikor valaki enged — engedni látszik — a méltóságából, rendszerint felléleg- zik a környezete. Kitűnik, hogy valamit mégis csak megérezték az illető különösségéből, méltóságfedezetéből. S az a valami rájuk nehezedett. A megingó — ingadozni látszó — méltóság bizalmat ébreszt a tágabb környezetben: felébreszti benne azt a reményt, hogy talán nem is az volt, aminek látszott. Hogy a besorolhatatlan maga sorolja majd be magát oda, ahol ők látni szeretnék: azok közé, akiktől nem kell félteni a dolgok kívánatos egyensúlyát: az érdemi méltóság helyett az affektált méltóságot.

*

Mennyi mellébeszélésre bukkanunk a kritikákban ott, ahol a „páciens” dicsérete a kritikus számára egzisztenciális érdek. Az ügyeletes zsenik gyakorlatának indoka: kell mindig valamilyen zászló, amelynek meglobogtatásával hadrendbe lehet állni és rohamra lehet menni a „reális eszményekért”, vagyis a legközönségesebb megélhetésért. Ezeknek a rohamoknak a természetéről noha részt vesz bennük, a legtöbb kritikus csak utólag szokott értesülni. Maga a hajrá többnyire öngerjesztéssel megy végbe. A megelőző percekben mindenegyes műbíráló megissza a maga pálinkaadagját: lerészegedik önnön bátorságának illúziójától. Árulkodó ilyenkor az egész retorika, de legárulkodóbbak az idézetek. Ha nem sajnálnám az ilyesmitől az időt, szép kis csokrot állíthatnék össze belőlük, és a hozzájuk fűzött kommentárokból, felmutatva mit tartottak nálunk tíz vagy húsz évvel ezelőtt költői gondolatnak, mit értékeltek ilyen gondolatként. Vagyis kit, mire vitt rá a lelke.

*

Az úgynevezett image megteremtése, az iparkodás ebben. Tolsztoj parasztin- ges, csizmás, suszteros image-je, Hamingway oroszlánvadász álcája, az öreg Sartre vén-toprongyos hippiimage-je, és a többieké. Fényképeszkedés tenisz320