Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - Parancs János: Várkapitányi töprengés, De profundis (versek)

De profimdis

csillapíthatatlan éhség és szomjúság valami végzetes félreértés vezérli egymás felé tapogatódzó lépéseinket és nincs föloldás: nem értjük egymást külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű tehetetlenek vagyunk mondják az állatok istent teremtettem a saját képemre és hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos földre borul s fejét lehajtva fohászkodik a mélységekből kiáltok feléd Uram

az egymásnak ellentmondó magyarázatok közt tévetegen járok üres az eltném üres a szivem ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék követni talán már erőm se kedvem se lenne nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki csak magamra számíthatok a bajiban és nagyon félek ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek senkihez se szólnak többé válaszra se várnak mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság a mélységekből kiáltok feléd Uram

egymás nélkül mégsem élhetünk szükségünk van a másik test melegére az ólmelegre a közös örömre nyomorúságra szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni? a mélységekből kiáltok feléd Uram