Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Szentkuthy Miklós: Ikon erotikon logikon (Szent Oprheus arcképe a bizánci irodalom tükrében. Kabdebó Lóránt magnetofonfelvétele alapján szerkesztette Tompa Mária)

SZ. M.: Legutoljára A bizánci irodalom kistükre alapján beszélgettünk. Elmondtam, hogy az antológiában olvasható költők, tudósok, teológusok, politikusok, kalandorok olyan világot tártak fel nekem, amely azonos a Szent Orpheus Breviáriumának világával, most nevezetesen a Véres Szamár figuráival, jeleneteivel.

Folytatom a kimondhatatlan nevű görög szerzőket és igenis kimondható érzelmeimet róluk és műveikkel kapcsolatban.

Ióannész Mauropusz Eukhaitész a XI. században élt, ő is rokon művemmel, életemmel. Nyilvános vérfertőző szellemi viszonyban vagyok vele — és ugyanakkor harcban is, elvégre magammal is harcban állok. Kisázsiában főpap, metropolita, matematikus, jogász, filozófus volt és szent életrajzokat is írt. E’mmá’ teccik nekem! Ez az összetétel nekem való! Persze csak akkor, ha jó matematikus, jó filozófus, jó hagiográfus, mert az olcsó moslék-montázst nem szeretjük! Egyik kedvenc témája volt az antikvitás és az egyház, Krisztus és a régi görög filozófusok összeegyeztetése, — amely aztán a középkorban megismétlődött, ugye, a skolasztikában. És nekem is egyik legszubjektívebb izgalmam a krisztológia és a pogányság párhuzamba állítása, mint ahogy életem, szenvedélyem, művem az erotika és a keresztény tisztaság összeegyeztetése.

Színes és gazdag adat, hogy ez az Eukhaitész verseket írt, méghozzá a legmodernebb hangon. Beszél egy versiben az élet hülye illúzióiról, az álmok nonszenszé- ről. A XI. században egy matematikus, jogász, filozófus, szentéletrajz író ilyen hangon ír: „Ö, élet illanó fényei: ti tegnapok, / Hazudva rontó álmok, elkerüljetek! / Játszik velünk a ködben röpke lényetek, / Majd ellibegtek tőlünk, csalfa árulók. / Nem is vagytok ti mások: álomvillanás, / Mely lépre csalja, bűvöli vak híveit.” (Karsay Orsolya fordítása). Szóval a XI. századi Bizáncban Komjáthy- és Reviczky Gyula-költészet, lírai hang: pikáns!

Következő szerző, Mikhaél Pszellosz, szintén a XI. században élt, udvaronc volt és memoáríró. Mint udvaronc: egyáltalán nem ítélkezik a bűnök felett, sőt hízeleg, akinek fontos, mindenféle szemét alakoknak. Mint memoáríró: leírja egy történelmi művében vagy memoárjában ...

(Nem sok különbség van a kettő között még a legkésőbbi korokban sem. Tacitus hencegett azzal, hogy „sine ira et studio” ír, és egyéb sincs benne, mint ira és stúdium, harag és részrehajlás; még a XXI. században is valószínűleg a történelmi könyvek úgy fognak megjelenni, hogy: én vagyok az objektivitás koronázott királya! — közben úgy bűzlik a szubjektivitástól, hogy befogjuk az orrunkat.).

... szóval memoár: ír például az ő korában élt Zoé nevű bizánci császárnéról, aki olyan volt, mint ahogy a giccsfilmek mutatják a „rettenetes asszonyokat”, a bizánci szeretősködő műlovarnő-császárnőket. Ez a Zoé férjeit megölette, három szeretője volt, mind a háromból császárt csinált, de Mikhaél Pszellosz nagy élvezettel, minden morális ítélet nélkül, mint „kellemes témát” dolgozza fel Zoé szerelmeit Khronographiá-jában.

Azután Pszellosztól váratlanul jön a költemény, remek portré egy gonosz szerzetesről, aki buja, hermafrodita, buzeráns, Tartuffe, Harpagon, amit akarsz. És meg kell adni Karsay Orsolyának, hogy remekül fordítja az ócsárló, becsmérlő, natura- lisztikusan barokk szavakat, Bosch festő pemzlijére méltó kitűnő portré! Pszellosz úrnak semmi kifogása nincs Zoé császárnő és egyebek ronda, ízléstelen izélése és mizélése ellen, nyalja a talpát mindenféle linkócinak, — és egyszercsak morálisan felháborodik a szerzetes ellen: „Te rosszra bátor, mindent aljasul csinálsz, / A zűrzavar vad lényed átkos rendszere, / A nyelved ártó öldökléssel mérgezett, / Természeted rút, szarral telt, mint állaté, / Gonosz szívednek undorító rossz szaga...” stb., stb. Örök titok marad, hogy a szerzetes valóban ilyen undorító volt, vagy Pszellosz csak azért írt róla, mert amaz szidalmazta és kifigurázta Zoét és társait.

299