Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Zimonyi Zoltán: Emlékezettörténelem (Kabdebó Lóránt: A háborúnak vége lett)

vált regényében, hogy békés civilek hogyan edződtek kotanává a dicső honvédelemben, a hősiesség enyhítette a gyászt és szenvedést. A mi rossz háborúnkban viszont nem találta helyét a katonának született sem, aki a mundért választotta hivatásául. A Kabdebó könyvében emlékezők nemzedéktársa lehetne Cseres Tibor már említett regényének, a Parázna szobroknak katonatiszt főszereplője, Thormay Béla. Tisztekről, a tiszti hivatásról szól ugyan a regény, de a tisztikar szó helyébe a hivatalnok, tanár, értelmiség is behelyettesíthető, és sok más egyéb, amely a politikai-közösségi irányító, vezető tevékenység megjelölésére szolgál. A történelem csapdája ez, amelyet minden elrontott korszak felállít a nem lázadó, hanem szolgálni akaró többség számára. Erkölcsileg a forradalmár útja tisztább, egyszerűbb; a többség azonban nem forradalmár, s így erkölcsileg feloldhatatlan dilemmák között őrlődik. A reálisan létező politikai viszonyok és keretek között dolgozzon-e nemesebb céljai érdekében, vagy jobb, ha szerep-nem-vállalással ad hangsúlyt erkölcsi különállásának? A nem a saját sorsát intéző ország tragédiája sejlik föl Thormay Béla szavaiból, s a beszűkült lehetőség: a rossz ikorban szolgálni akaró ember hiába keveredik hírbe a korral, az esélye nem több a gép fogaskerekei közé hullott kavicsnál.

„[...] a volt tisztikar minden tagjára ránehezedik, [. . .] hogy bár tőle független okok miatt, mégis hivatásának kifejtésével nem szolgálhatta a haza érdekeit, s lett légyen valaki a leglelkiismeretesebb, legképzettebb, legbátrabb, működése végső soron nem mozdította elő a magyarság ügyét. Hogy a körülmények szerencsétlen ösz- szejátszása folytán rossz ügyért kellett harcolnunk, arról nem tehetünk, ez azonban nem változtat azon, hogy az embert bizonyos rossz érzés fogja el. Mennyire igazságtalan a sorstól, hogy önkifejtésünk iránya nem egyezhetett meg az ország föl- emelkedésének irányával, hogy minden igyekezetünk és jóhiszeműségünk mellett is minden rosszra fordult. Nem tudok szabadulni attól a rossz érzéstől, hogy azzal, amit még ma is tulajdonképpeni hivatásomnak tartok, végső soron nem használhattam.

Az ember sorsa hazája sorsához van kötve, s ha a haza lehanyatlik, az egyén nem lehet boldog, mert a benne működő köztevékenységi törekvések balsikerre vannak, ítélve. Milyen gyakran megismétlődő dolog ez a magyar történelemben. Soha nem tudom meghatottság és részvét nélkül olvasni Zrínyi e sorait: »Nem mondhatni egy országot boldogtalannak, az ki sok időkön által és sokáig hervadatlanul állott virágjában, és már alább kezdett szállani, mert ez a vége a világi dolgoknak és nem mondhatjuk boldogtalannak azt, aki a maga országának leszállásában és estiben születik és nem virágjában. Azért ehhez is szerencse kell

Ez az eszmefuttatás folytatódik a korábban már idézett sorral: „Minden józanságunkra és lelkünk minden erejére szükségünk van, hogy életünknek erről az (úgy látszik) beforrhatatlan sebéről kétségbeesés nélkül szóljunk” (Cseres Tibor: Parázna szobrok, 597—598. 1.)

Kabdebó, a kérdező, az előszó szerint bevallottan is emléket szeretett volna állítani a magyar irodalom egyik legszebb korszakának, a „háromesztendős” irodalomnak, ahogyan Nemes Nagy Ágnes nevezte az 1945—1948 közötti, irányzatok versengésére és vitaszellemre alapozott élénk irodalmi életet. S mert a válaszolók józanul és kétségbeesés nélkül szóltak a megemelő, távlatot adó korszak előtörténetéről és bealkonyulásáról is, a könyv nemcsak monumentum, hanem memento is. Poklon vezet át, a háborús szenvedések végeláthatatlan bugyrain, majd fölkísér a sámsoni erő újraéledéséig, végül bemutatja, hogy „az emberiségnek, szolidaritásnak, e független szellemnek ez a szép vetése” hogyan fagyott el hamarosan egy másik — az úgynevezett hideg — háborúban. Ahogy az egyik válaszoló mondta, valóban van „.. . e századvégi (ezredvégi) emberi sorsban egy univerzális érdekű talány, amely Föld-lákó mivoltunkban érint. És ez a talány [ . . .] éppoly drámai (drámába illő), mint a trójai háború volt a görög tragikusoknak. Miféle mechanizmusok hozzák létre a sorozatosnak ígérkező ..világháború-jelenséget”? Ez itt a kérdés.”

285