Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Sándor Iván: Helyesen gondolkozni: erkölcs (A Németh László-életmű margójára)
inkább önmagára, létkörülményeire, a tényekre ébresztő. A továbbgondolás, a kísérletező kedv élesztősének többletével a gondolkozásra való nevelést szorgalmazza. Ismeretszerzésre hajt, nem kulcsokat kínál. Indíttatása: etikai; ajánlata: a tevékenység. Annak demonstrálása, amit a legfontosabbnak tart: a világismeretet szolgáló kutatás, az adott alkatot kidolgozó nevelés, és az életet bíráló, jobbító cselekvés. A minőségeszme születése Beszámolói alapján pontosan tudhatjuk, hogy mit olvasott, mi ragadta meg figyelmét, mit vett át, mivel fordult szembe. Gondolkozásának egyéni színe a problémafelszívás, és ennek alapján az újabb lehetőségek, a szellemi ütközetek terepének megvilágítása. „Agyihlete motorját” azonban korántsem csak a külső impulzusok (az olvasott, integrált) gondolatok mozgatják. „Szellemi életének a nyomatéka az érzékein van”, írja Rousseauról. Csakhogy aki olyan érzékenyen kísér végig, fejt meg egy alkatot, mint ő (éppen a rousseau-i elmealkatot), arról gyanítható, hogy maga is jártas valami hasonlóban. Anélkül, hogy a közvetlen analógiák útjára tévednénk, akár fedett vallomásként is értelmezhetjük, amit itt ír: „Az embert szervezete nagy impulzusai nógatják, hogy más emberekhez kapcsolódjon, ahogy az atomok vegyértékkarjai is más atomokat keresnek, hogy azokkal láncba, vagy körbe fogódzva vegyületeket alkossanak. Egyik emberben több az érzelmi affinitás, a másikban kevesebb. Boldog, aki ezt az egész affinitást valódi relációkká tudja élni, s százféle szeretettel kapcsolódik a világhoz. Csakhogy vannak mostoha helyzetek, s vannak mostoha korok is, amikor a szeretetre született ember hiába nyújtja vonzalom-karjait, nem talál karokat, amelyek lefoghatnák.” Másfelől közeledve: „Tudásának a magja, s órjás hányada: a maga élete, s az a milliárd érzésárnyalat, mellyel eseményeit kísérte. Kiegészítő része: a tudománynak és művészetnek az a darabja, melyet kíváncsisága hirtelen kanyarításával kiporciózott.” Amikor már körülnézett kora irodalmában, vitáiban, amikor már visszanyúlt a magyar irodalom előzményeihez, s felállította, egyelőre magának, a bukott forradalmakat követő esztendők mérlegét, és úgy érezte, hogy még mindig nem talált „elég kart”, amellyel az ő kinyújtott társat-támpontot-inspirációt kereső karja találkozhat, indult el a szellem európai útjára. Ez a találkozás hívja elő az egész pályát végigkísérő eszményeket. Amelyeknek csírái már jelentkezhettek, ám nem bizonyos, hogy feltörtek volna ezek nélkül a találkozások nélkül is, mert az történik, amit, az iménti jellemzést folytatva, nem magáról ír, de őrá is mutat: „Van egy fajta elme, amely nem toldja, foldja, nem építgeti a maga igazságait, hanem pillanatok alatt hívja fel őket tudatalattiságukból. Van érzelmi gondolkozás.” Németh az elsők között érzékelte a Huszadik Század körének tudósai, Jászi Oszkár művei után (anélkül, hogy ezeket a műveket becsülte, sőt feltételezhetjük, anélkül, hogy ismerte volna) a megkésett magyar fejlődés egyik sajátosságát, a nemzeti polgárság hiányát. Ugyanakkor úgy látta, hogy a régi falu is bomlik, egy része felfelé igyekszik. Élt benne a missziótudat, hogy elsősorban nemzedékéből új szellemiségű irodalmat, ezen túl más értelmiséget segítsen teremteni, elitet, amelyik a kor szerinte „jövőtlen” uralkodó eszményeitől, a marxi szocializmustól, és a kapitalizmustól egyaránt elhatárolja magát. Ezt a feszült útkeresést érte az Ortega-hatás, és a görögség-ideál élménye. Belső ösztönzőerői, részfelismerései már korábban is ebbe az irányba vezették, ám a külső hatások segítették ráirányítani a tekintetét mindarra, ami a mélyben már az „övé” volt. Az együttes, külső-belső hatást a minőségelvben sűrítve világképpé időszerűsítette: „Hogy egy ilyen világképteremtő encik- lopédizmus számára ma mennyivel kedvezőbb a szellemi éghajlat, mint harmincnegyven évvel ezelőtt, akkor láttam, amikor Ortega műveit átolvastam... nem véletlen alak, hanem a szellemi ember új korváltozata. Amikor a tudósok mindent elkövetnek, hogy tudásuk megint nyilvánossá váljon, az írók belefáradnak az egyéni utakba, a szellemiek iránt érdeklődők tájékozatlanságuk alatt fuldokolnak, nem késhet a nagy vállalkozás, melyben az ismeretek egymást termékenyítik, s az egész 261
