Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Jánosy István: Platón ma (esszé)

*

De hogyan kerülhetnek kapcsolatba az örök változatlan példaképek, az égi ideák: a keletkező és elmúló földi másolataikkal? Itt még zavarosabb az összkép. Ez utóbbiak részesednek az ideákból. De hogyan? És ugyanekkor egy földi egyed egyszerre számos ideából is részesedik: Szókratész például az „ember”, a „kétlábú emlős”, a „filozófus” stb. ideájából. És ugyanaz az egyed még egymással ellentétes ideákból is részesedhet: Szimiász a „nagy”-ból is és a „kicsi”-ből is: ugyanis ő nagyobb, mint Szókratész, de kisebb, mint Phaidón. Mennyi nyakatekertség adódik mindebből!

Az ideatan ilyenét paradoxiáival maga Platón is tisztában volt. Mindhalálig küszködött velük, önellentmondásait, még Arisztotelész előtt, maga tárta fel a Par- menidész dialógusban: 1. (131a) hogy az idea a sok egyes dologban lakozva elszakad önmagától. — 2. Az idea számtalan egyes dologba merülve számtalan darabbá törik. 3. Ahhoz, hogy az idea az érzéki dolgokkal közlődjék, még egy másik ideára van szükség és így tovább a végtelenig, (tritosz anthróposz).

Más paradoxia. Platón az ideákat örök, változatlan létezőknek tekinti, az Állam X. könyvében mégis azt olvashatjuk, hogy az ideákat Isten (a démiurgosz) teremtette, a való dolgokat (például ágy) pedig, az ideákra tekintve, a mesterember. Végül a Timaioszban azt állítja, hogy a Teremtő, illetve a neki segítő istenek az ideákra tekintve teremtették az érzéki világ keletkező és elmúló dolgait, s ezért e világ a lehető legtökéletesebb. Eszerint tekinthetjük az ideákat akár a Teremtő lelkében élő eszméknek — így értelmezte ezt Szent Ágoston. Ezek az értelmezések már tiszta költői metaforák, sőt mitologémák és a felmerülő ellentmondásokat sem kell komolyabban venni, mint egy költő csapongó fantázia-játékait.

Mindenesetre a későbbi filozófusok ezeket az ellentmondásokat rendre kimutatták, cáfolták, továbbvariálták, úgyhogy a filozófia egész története — Arisztotelésztől kezdve egész Kantig — főleg Platón „tévedéseinek” helyesbítésében jeleskedett. Talán épp ezért mindmáig ő a filozófia központi személyisége. Pedig elsősorban költő volt és csak azután filozófus.

*

Láttuk, hogy Platón az ideát mindenekelőtt példa-oknak értelmezi — létesülésük- ben a változó dolgok, ha tökéletlenül is, ezt a példát valósítják meg; egyben természetesen cél-oknak is tekinti, vagyis minden érzéki-változó dolog céljának, hogy minél hasonlóbbá váljék az ideájához; de végül még ható oknak is tekinti, vagyis a Jó ideáját egyben mindenek Teremtőjének, sőt a kései Szophisztész-ben már minden egyes ideát ható oknak vesz: életet, lelket, észt és mozgást tulajdonít nekik. Nem kell részletezni e gondolat képtelenségét.

Egy még későbbi dialógusában, a Philebosz-ban a püthagoreusokat követve: a gomolygó, káotikus elemet, amely létezés híján két ellentét között imbolyog — apei- ron-nak, azaz „határtalanénak nevezi. Ez csak akkor válik létezővé, ha áthatja, „megmértékeli” a perasz: a „mérték”, a szám. Nyilván ez az idea. Vagyis a létező csak akkor válik számunkra megismerhetővé, ha matematikai struktúrát ismerünk fel benne.

*

Miért kettőzte meg a valóságot Platón egyfelől ideákra, másfelől az azokat tükröző változó dolgok világára?

Ez az ő létezés-fogalmából folyt, ami valami időtlen, örök fennállást (szubsztancia) jelentett. Az érzéklet állandóan keletkező és elmúló dolgait Parmenidész nyomdokán Platón nemlétezőknek tekintette, mert időben elmúlnak. Viszont az egyes fogalmakat magukba foglaló általános fogalmak (univerzáliák) már inkább „léteznek”. Az érzéklet Szókratésze „nem létezik”, mert hamarosan meghal, de az ember fogalma, amely valamennyi egyes embert magába foglalja, megközelítőleg időtlenül fennáll. Minél általánosabb egy fogalom, annál időtlenebb a „létezése”.

254