Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Páskándi Géza: A halhatatlan szolga

fája. A nyelv, alfakor is, ha kicsiny a hatóköre. Ha neon sokan is értik. Ady legalább végzetében n,aigysái@niaík érezte a magyart. Kosztolányiit kicsinységében -gyötri nemzete.

Még büszkén vallom, ihogy miagyar vagyok.

Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek, hogy vannak messze különös világok, s aranyba nyílnák a versailles-i kerítek, jaj meg ne tudja és ne lálssa őket, ne lássa fényük és ne hallja hangjuk, a magyar szó a hét szilvafa alján körötte most még mint temgermonaj zúg.

Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden, ha dalol és ha a távolba lát, mert néma gyermek minden fcismiagyar, s a Nagyvilág nem érti a szavát.

Ez is egyfajta nyelvhalál. A nem-értés. Legalábbis kóros elszigeteltség. S mégcsak nem is romantikus vízió. De akik tudós létükre a Bábel logikáját átvéve azt hitték, hiszik, hogy ebből a kivezető út valamiféle „metanyelv” — láttuk — egy új, a réginél veszélyesebb provincializmus útjait egyengetik. Olyanét, amely nagy mellénnyel vallja egyetemesnek magáit, miközíben nem veszi észre, milyen szánandóan vidéki az általa kitalált nyelv, logika a Min- denség már sejtett, de még nem kellően tapasztalt nyelveinek, észjárásainak „tengerében”.

Végül e cikk címe. Ki volt a halhatatlan szolga? Kosztolányi halhatatlan érdeme: talán minden költőnknél érzékenyebben (s nemcsak versben) fogta fel: van nyelvi élőlény, s ez nem ia szellem „egyszerű” teste, porhüvelye, ahol vendégségben hál — átmenetileg. Ahogy testet és lelket hiába próbálták oly mereven elválasztani annyiszor — ugyanúgy nem -lehet nemzetet nyelvétől és a nyelvtől nemzetét elválasztani.

Tudom emez okfejtés után azt vethetik (szememre: hol itt a logika — mi lesz a holt nyelvekkel?

Ezek a nyelvek — akár a -hit szerint a lélek — maradandóbbaknak bizonyultak, mint az a fizikailag, -biológiailag is létező néhány nép, amely beszélte őket. De -akik később e hol-t nyelveikhez költőként, tudósként hozzányúlnak — valamiként fel is támasztják. E hőit nyelvekben immanensen (bennerejlően) ott van az örök vonzat, a lehetőség: új és új -fizikailag is létezők szegődnek hozzájuk. Bármily szűk körben is, de értik, mert érteni akarják, mert érdemesnek tartják érteni. Meggyőződésem: minden holt nyelvnek új népe támad, mégha tíz—húsz tudósból, (költőből is állna ez a nép. E nyelveik jelentése, tartalma viszi tovább hosszan hibernáló létüket. E holt nyelvek a tudósok, -költők' tollán, netán ajkán inem támadnának fel, ha ők — e nyelvek — nem támasztanák fel költők, tudósok, „mi mást tehetnénk?” démonát.

S -bár a fenti formában -minden holt nyelvnek támad nemzete, a természetes óhaj, akarat, létpa-r-ancs azt mondat ja velünk: egyetlen ma élő nyelvnek se legyen a szépségtől, gondolattól megszállt tudósokhoz, költőkhöz, hasonló jövevény — vagy szebben: vendég-nemzete.

248