Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Panek Zoltán: Anyanyelvünk atyamestere

bér vallomása netán más nyelven hangzik el, fülem több nyelven tud, mint nyelvem, ’szellemeim az -egész világot hivatott megértem, mert közös ’tártokunk, és (ha engem, mint anyainyelvet elhanyagolható mennyiségként kezelnek, attól én még lehetek elhanyagolhatatlan minőség, a veszteség nem engem ér, ha például Ikirak-eszten-ek a világirodalomból, amely nyelvünkön talán teljesebb immár, mint mondjuk franciául, csak az árnyalatok számítanak, de villámfényű igazság ez is: ahhoz, hogy mindenkihez szólhassunk, szükséges, hogy senkire se gondoljunk, csak önmagunkra, a tér-magányt nem számítva, az emberiség nem magányos, de az emberek e fenyegető közös-magány ellen vállalják a magán-magányt, az egyén egyéniségét aláássák a mind bonyolultabb lét körülményei, most már még — teszem -azt — -anyanyelvűnkön elüvöltött segélykiáltásunk is azon, mint minden nyelvi közlés — az árnyalatok árnyalatán fordul meg, az emberi nyelvek minden megnyilatkozása, a legegyszerűbb is, a szövevények szövevénye, az árnyalatok árnyalata, az emlékek emléke, az emlékek emléke, -amely bármikor kész jelenidőben a kedély rózsálló hang- jíán megnyilatkozni, több -a tudatos, a -szabatos, a pontos fogalmazásnál, amiért is világos, hogy a fogalmazást megvetem. Az, hogy anyanyelvemen írok, nem fogalmazás, hanem a lélek lélegzése, a legközvetlenebb közlés, szabad úszás, ösztön és élet, minden szavunk egyaránt szép és csoda lehat a kifejezés megfelelő helyén, nincsenek „szép” és „csúnya” szók, csak fertelmes indulatok és mas-datlan szájak, locsa -beszél és zagyva előadásmód, az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt, -emlékszem, még most is visszasajog a durvaság, amellyel elutasították rosszalló megjegyzésemet, hogy talán mégsem n-aveliik jól -azt a gyermeket, akinek még iskolás ik-or-a előtt a szó szoros értelmében bebeszélik, hogy csak a virág szép, a Tirannoszaurusz Rex csontváza n-etm szé-p, mi szebb: egy töltőtoll vagy egy jaguár, nincsenek rút szavak, csupán szemsértő és fülbosszantó rútságok, -tudnivaló ugyanis, hogy a nyelvtisztaság a belső arány és szépség parancsa, esténként, mielőtt elzárnám hazatérő, munkából megjövő szavaimat, előbb lábat mosnak, mint rendszerető gyermekeik, megvizsgálom őket, nehogy v-al-ami járványt hurcoljanak -haza, kezet mosnak kötelezően, akkor is, ha nem kell szégy-enkezniök vagy valamiért mosniok a kezüket, nem biztos, hogy nem a tyúkokkal elülök -a bátrak, és sokáig elnézem azokat a tigriskölyük-szavai- mat, amelyek még csak nem is rázzák már a rácsot, egészen hozzám hasonlatosak, aki — mielőtt elfogyna toliam alól a világ — annál jobban félek, semhogy félelmeimet kimondjam, gyáva v-agyolk tűnő bátorságomat bejelenteni, szerintem -mindnyájan tragikus -alakok vagyunk, csak későre -tör -fel belőlünk a kacagás, a végtelen lélek, a nyelv körül utazó, aki egész életében -a nemzet nyelvében élt i(maj-dihogynem cs-a-k a nyelvéért, és meghalt nyelvrákban), -anyanyelvűnk Tüzes Nyelve előző állításaival ellentétben mégis bevallja, hogy szerinte -a legszebb tíz magyar szó mégis van, szép szavak nincsenek, csak -a tíz legszebb: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír, végtére is a nyelv olyan rendszer, melyben sok őrület van, sok törvényesített, emberies őrület, talán egyedül az indokolja ezt -a vallomást: egyetlen alkotó költő és író többet használhat a nyelvnek, mint egy sereg tudós, aki tarsolyában hordozza a nyelv döntvénytárát, anyanyelvűnk orgonájaként zengő Gégefőnk nemcsak feltaláló, h-an-em feltaláló író is, nem lángoló versben, csupán izzó prózában vallott semmihez sem hasonlítható élményéről, amelyre élete folyamán tett szert: az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolko239