Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - Lászlóffy Aladár: Szókratész evangéliuma (próza)

meg, .kitár assam a zsalugátereket s amíg a 'kabinet szellőzik, számibav egyem a felgyülemlett postát, a tennivalókat, intézkedjem. Nem, barátocskám. Lám, mire volt jó ez a rövid száz óv? Hogy egy vénséges vén doktor a valóságban másképp vélekedjék ugyanarról a dologról: filozófiai, nem is! élettani, nem! költőd csodalehetőségről, mint Faust doktor. Nem lehetetlen, megengedem, hogy még az övénél is szegényesebb volt cselekményben, kellemes kalandban, izgató eseményben az én életem, s mégis nem mást kívántam. Brassai, az ember, akit erre ítéltek s még ká tudja, irigyelnek Is a korahalottak nevében, vállalja önmagát, a legutóbbit. Igazán ölyan már az egész, mintha csak .látomás volna. Számos tudomány s annak mellékágai, nemdebár, Faust kolléga, a hatalmunkban voltak... vannak. Tökéletes felállás, mintha ugyanaz a ravasz vén weimári kancellár talált s küldött volna ki, önigazolásul, hogy a költészet is mennyire tudomány, csak (lehetőleg kissé keletebbre de azért mégse egész a Kaukázusba vagy valahová Közép-Ázsiába, ahol a klíma, s az anyakönyvi viszonyok mión gyakoribb a száz év... IBI akarom mondani urasá- godnak életem egyik legfontosabb álmát. Azt hiszem a legfontosabbat. Nem álmodtam végig. Emlékszik, mikor .gyalogkirándulást javasoltam Tordára s kegyelmed kapott a szón, mondván, hogy van ott egy pár jóembere; de nem sók hasznomat veszi útközben iBrassai bácsi, mert én szedem a sáskát, szöcskét, ahol érem; nem is azért hívom, hogy mulattasson, majd találok magamnak valamit. Akkor mondtam, ugye, hogy adjon hét irracionálist s majd Tordán megmondom a köbgyököt, s csendesen bogarászva, növényészve, mint a legelésző bárányikák, megindultunk fel a Feleki tető irányába... Hát nem is jutottunk még talán Bányabük- kig se, mikor a nagyidé bevert egy házhoz s estére szégyen szemre, szekérrel megtértünk, Torda helyett haza. Azon a szekéren én elszunyókáltam .. . Hót egyszer az együk bokorból csak a mellemre ugrik tégy majom. De nem is majom volt már, hanem előbb ama pozsonyi ősellenfél, Csaté Bál, aztán rendre Jósika, Mentovi-dh, de termetben akkorka, mint Gyulai Bál. Én meg se tudtam mozdulni alatta; úgy nyomott, a szekér zötykülődósének ütemére szorítva 'ki belőlem a szuszt. Szél kerekedett s kétségbeesve láttam, hogy a kabátomból, a fejem alól, még a mandzsettáim közül is viszi, szórja ki hátrafelé a mezőkre az irományaim, a cédulákat. Ön-ön-ön. Vicsorogta a törpe, aki akkor már szakasztott olyan volt, imdnt én mostan, én magam voltam, ön kétségtelen nagy tudós lesz, de mégis igen kicsiny arra, hogy az új eszmék gördülésében tevő hógomolyát feltartóztathassa... az minden megállapodás nélkül od-ább gurul, romboló lavinává növekszik, mely a régi világnézetet eltemetve, romjai fölé egy másikat állít, meglehet nem olyan regényest, mindenesetre az emberi önzésnek (kevésbé hízelgőt, de az igazsághoz jóval iközelehb állót.. Még hetek múltán is gondolnom kellett enre a tulajdon képzeletemből, még csak nem is a képzeletemből!, de álmaim titkaiból kiugró ellenvetésre. Miért gyűlölne úgy ez a micsoda, ez a szellem, akinek tanéival én tulajdoniképpen egyletértettem, nem szóban, hanem tettben, tényben ... Azután, nem is sejtették, minden mégoly tisztelettudó ellenkezőiben ezt a hátsó gondolatot gyanítottam, fürkésztem. így hát lehet csak önző voltam, mert egyáltalán ellentmondani merészeltem? .mivel az 'én eszem kerekét rendszerint ihólmi téves 'állítások, kiáltó logikátlanságok pörgették meg igazán a vitához... Ma már hajlandó vagyok belátni, hogy akiinek fantáziája marad éretlenebb, annak elméje az ellentmondásokat azonnal felfedezi, a hibákat helyreigazítja, de csak a logika járszalagján járó munkát termel, nem képes szárnyalni, sőt a szánny.allókat is visszaterelné a földre. Ez bizony bűn volna s akkor méltán úgy kellene elbánni -velem, mint valami Boliphémosszal. Banaszok? Vagy mit tudakol a doktor úgy? Hogy miért kezdek hánykolódni? Nos a mellemet nyomja valami. Ejsze az a jó negyedszázados rosszálom. Ilyenkor bizonyára ama új eszmék nagy gomolyája veselkedik neki átgördülni rajtam, a porszemen. De valamiért csak nem megy még; félre kell hát hengerikáznom, (barátaim, nem venném a szívemre, ha még miattam is vesztegelnie kell. Elég nevetséges kép, ha elgondoljuk, kérem szépen; egy szikkadt maradi vénember, amint az idők tejútjónak kellős ■közepén birkózik egy haladó gőzhemgenrel. S a teju-tca kétotdalán összegyűl a tej11