Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Dobos Marianne: Madarat tolláról, embert...?! - interjú Panek Zoltánnal

ott említem Brehmnek azt a kísérletét, hogy az állatok bizonyos viselkedéseit humanizálja. Ha jól emlékszem, Afrikában jutott erre a gondolatra. Ez teljességgel lehetetlen, meg aztán nincs is szükség rá. Szerintem Brehm tévedett, amikor buzgósá- gában megpróbálta az állatok bizonyos viselkedési formáit humanizálni, mert véleményem szerint az állatok az örök anyagot természetszerűleg másként és természetesebben kifejező lények. Brehm leírja az egyik állatfajtáról, nevezetesen az amerikai opossumról, hogy üldözés közben sosem védekezik, és ha már nem tud elrejtőzni, mindent nyugodtan eltűr. Ez a szomorú megállapítás — tény, de ma már nemcsak az opossumra vonatkozik, hanem az emberiség bizonyos, szinte nagyobbik felére is. Megismétlem, hogy ne legyen kétség afelől, mire gondolok: Üldözés közben sosem védekezik, és ha már nem tud elrejtőzni, mindent nyugodtan eltűr. Nem mi vagyunk ezek, a huszadik század emberei? Vajon nem áll-e ez ugyanolyan mértékben, ha nem nagyobb mértékben, most már az emberekre is. Akik bármit, szinte mindent eltűrnek a világon, amit velük mások gonoszul művelnek. Egészen a galamb alakú atomfelhőkig. Én azonban az írásaimban, amelyek állatokról szólnak vagy amelyekben állatok is szerepelnek, vagy egyáltalán csak megem- lítődnek, azt szeretném elérni, hogy forró szívünk közvetlen közelében tárgyilagos tekintetünk ott legyen. Mint amilyen a Montaigne úré volt, aki felemelte szavát az állat- és emberkínzás ellen. Azt tanácsolnám — magamnak elsősorban —, hogy figyeljünk sokkal nyitottabb szemmel mindarra, ami az emberi világban, és az emberi világon belül az állatokkal történik. Sok-sok szem látja mindazt, amit tilos volna — nem nézni, hanem elkövetni. Mármint az állatok ellen. Hogy ne tegyem hozzá: az emberek ellen is. Dr. Ray Ericson: az egyik nagy amerikai állatkutató, a fehér darvak egyik megmentő je szerint mindent meg lehet szerkeszteni: gépkocsit, holdjáratot, zsebtévét, óriási űrállomást, de ha egy élőlényt kiirtunk, soha többé senki sem képes arra, hogy újrateremtse. Márpedig ott tartunk, hogy szinte naponta szomorú jelentések érkeznek a világ minden tájáról, és ezek a szomorú jelentések nem egy-egy állat elhunytét közük az emberekkel, hanem egész állatfajok kimúltát. Ügy képzeljük el, hogy oda, ahova most ezeket az állatfajtákat példányonként temetik, ott egy egész volt-állatvilág síremléke áll; és soha többé senki őket erre a világra visszavarázsolni nem tudja. Nem az a célom, hogy szembeállítsam és végzetesen, végletesen állítsam szembe emberek és állatok világát. Talán még van némi — szükséges — könyörületes gyöngédség a majomszabásúakban. Csak hétköznap nem jut eszünkbe. A cél inkább az lenne, hogy a megértés, az egymás — nem félek kimondani a szót —: tisztelete irányába kellene haladnunk. Furcsa kategória ez: az ember tisztelete, az állat tisztelete. Az állat tisztelete az ember iránt, az ember tisztelete az állat iránt. Ez utóbbi a ritkább, és ebből kellene többet termelnünk önmagunkban; önmagunk védelmére és önmagunk lelkének teljesebbé tételére. Különben a világ dermedt, denevér-pillanat. Az említett esszé-novellámnak — a Szamarak nadrágban — egy kishír volt a kiindulási alapja. Ebben az írásban igyekeztem összefoglalni néhány gondolatomat ember és állat korszerű viszonyáról. A hír az volt, hogy a franciaországi Ré szigetén emberemlékezet óta valamilyen furcsa hagyomány tiszteletbentartása következtében a szamarak nadrágban járnak. Ami azt jelenti, hogy egyenesen a számukra készült nadrágban dolgoznak. Állítólag azért, mert a szigeten valamikor nagyon sok mocsár volt, rengeteg szúnyog és az ott dolgozó parasztok így akarták megóvni legközelebbi munkatársaikat a csípésektől. Ezt a valós hírt fölhasználva bontottam aztán ki a gondolatfüzért egy muflon szemével, akit a Ré szigetére tanulmányútra küldtek valahonnan Európából; az ő megfigyelései alapján próbáltam összegezni, hol is tartunk valójában: emberek és állatok közösen bonyolult létünkben.

Miért éppen muflont küldtek tanulmányútra? Mivel érdemelte ki?

177