Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Dobos Marianne: Madarat tolláról, embert...?! - interjú Panek Zoltánnal
DOBOS MARIANNE Madarat tolláról, embert...!? BESZÉLGETÉS PANEK ZOLTÁNNAL Kedvenc mondásod szerint legkedvesebb állataid az emberek. Hogy érted ezt tulajdonképpen? Akár fordítva is érthetjük: a legkedvesebb embereim az állatok. Talán így helyesebb is és kifejezőbb; mindenesetre teljesebb. Nem állok ezzel egyedül. Bleise Pascal így látta: „Az ember természete mindenestől természet, omne animal.” Ügy tudom, hogy az állatokról fogunk beszélgetni, és máris zavarban vagyok, máris szorongok. Az okát is mindjárt megmondom. Szerintem az egyik legtragikusabb témát próbáljuk megközelíteni; lehet, hogy csak érinteni tudjuk, hiszen nemcsak azért tragikus, mert mára már az, hanem a kezdeteitől fogva az volt, és azóta csak mélyült e tragikuma: Már a páncélos egérnek sincs esélye az emberrel szemben. Az ember, mielőtt önmagával számot vetett volna, jóval azelőtt az állatokkal már olyan konfliktusba került a történelem során, hogy egyfelől főleg ellenségként kezelték egymást, másfelől pedig talán legjobb és leghűségesebb barátait és munkatársait, az állatok sorában találta meg. Ennek a konfliktusnak, mondom, a történelmi idők homályába vész a kezdete. Mára olyan kiéleződött, hogy szinte lehetetlen csak derűsen és csak gyöngéden szólni róla, főleg azért, mert egyre rosszabb a lelkiismeretűnk, mármint az emberek azon részének a lelkiismerete, akik egyáltalán gondolnak erre a nagy-nagy létkérdésre: ember és állat viszonya. Mert nagyon sokan nem gondolnak. Természetesen a kérdés így is felvetődhet: az ember húsevő és ugyanakkor állatbarát? Ne ijedj meg az éles kérdésfelvetéstől, de másképp nem lehet róla beszélni. Engem mindig foglalkoztatott az állatok és emberek viszonya; elsősorban a saját magam viszonya az állatokhoz, s ez természetes, mert mindenkinek külön-külön viszonya van, nem szerethet minden állatot, nem is ismerhet minden állatfajtát, nem kedvelhet azokból egyedeíket, mert nem is jut a közelükbe, ma már egyre kevésbé. De épp ez a nosztalgia, amely akkor alakult ki, amikor a konfliktus egyáltalán megalapozódott, ez a nosztalgia mára már ott tart, hogy az ember egyenesen keresi az állatok barátságát, az állatok „ismeretségét”, az állatok ismerését. Nagyon kevés lehetősége van, különösen a nagyvárosokban élő embereknek. Nekem ilyen szempontból szerencsém volt, mert nemcsák gyermekkoromban kerülhettem közel háziállatokhoz, de még vadakhoz is, olyan értelemben, hogy megfigyelhettem őket, nyomon követhettem vagy izgatottan leshettem életük egynémely titkát, hanem azóta is, hiszen életem nagy részét, most is, a Szatmár megyei Kőszegremete szőlőhegyén töltöm, amikor időm engedi, a Túr partján (ahol már ötéves koromban „juhosgazda” voltam, volt két juhom), vagy pedig a szovátai erdőkben, ahol hála mit tudom én minek, talán annak, hogy az ember közönyös bizonyos szempontból az állatok élete iránt, még mindig találhatók jócskán a fácánoktól kezdve a menyétekig, a vadnyulaktól a rókákig, a vadkacsáktól a vad- ludakig, a vaddisznóktól az őzekig és szarvasokig szép számmal állatok. A mókusokról és a madarakról nem is beszélve. Szerintem a világ legszebb teremtményei a madarak. A Túr-parton más állatok is élnek. Hadd szúrjam közbe egyik kedves közös élményünket. Légy olyan szíves, meséld ezt el: a gyerekek horgászását a Túrparton, és hogyan segédkezett ehhez Láng professzor. Láng Gusztáv barátunk. 175
