Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Vékony Gábor: Késő népvándorláskori rovásfeliratok II. (tanulmány)

(ik) fiú. alapalakja ‘teks (MSzFgE i. h.) vagy -,eá- (TESz s. v. tövik). Ebből alakult fiú. -k. képzővel tű szavunk (D. Bartha, Szóképz. 94—97., Bárczi, HB 74—75. stb.). Az ősm. tép -bői ilyenformán tSp#* ’tű’ alak keletkezhetett, amiből a kétnyíltszótagos hangtörvóny eredményeként > tép.

tehát szövegünk alakja. Megjegyezném, éppen az egymás (mellé került, geminált idézhette elő, hogy szavunkban itt még fennmarad a — p—s nem esik ki, mint arra éppen a szó igei alakjánál találunk példát.

Némiképp más lenne a magyarázat, ha szavunk tövének fiú. alakja valóban *,ep lenne, de ez kevéssé valószínű. Vő. iseääjfin..

tift&íjm. Felszólító mód, egyes szám, harmadik személy. 1508: te nilaid belem tudSftik (Döbr. K. 89); 1536: mynnyayan kíjik hallyalk wala

te**SÍ<. wala (Pesti: NTest. 115); R. tövik:betövik, belétövik ’tief eindringen’; R. tűdösik, tüddösik ’sich hineinheften, sich hineinprägen’, N. belétöved ’belefúródik, beleszúródik; sich hineinbohren, sich hineinsteohen’. A fiu. *teka

TESz s. v. tövik) ige megfelelője a tő. Váratlan, hogy a szabályosnak elképzelt helyett alakot olvashatunk, de nem

tartható szabálytalannak. Az -X és a (L változására ... a magyar hangtörténetben ... egy sereg példa van . .(Benkő, Árpád-kor szöv. 74.). Valószínű azonban, hogy ebben az esetben nem ezzel a szabályos hangcserével kell számolnunk. Az ősm. í*p — alighanem — a -X- kiesésével »Mi -vé fejlődött, s itt a két magánhangzó közé ejtéskönnyítő hangok toldódták be — vagy a -j- vagy a _(L Utóbbi megoldást szemléltetd feliratunk alakja. A folyamatos melléknévi igenévtől való formai eltérés könnyen magyarázható: a főnévvé lett melléknévi alakban a valójában melilóknévképző, amely történeti adataink szerint huzamosabb ideig, még az ómagyarban is élt (vö. Bárczi, TA 169—171. stb.).

A -d- gyakorító képző, a a felszólító mód jele, az -n a harmadik személy jele. Tehát: ’szúrkáijon, bökdössön’.

Az JszS. -re vö. Az -n locativusrag több szavunkból ismert,

a magyarban ma is általánosan használatos (Hajdú, BevUr. 120—1.). Ma mindenesetre itt inkább illátivust használnánk, de nem elképzelhetetlen — ma sem — a locativus használata: ’valamibe (szúrok)’ ’valamin (szúrok)’. Ugyanígy elképzelhető lenne az isz accusativusi alakja, csakhogy ilyen accusativus nincs a magyarban, s az ugorban sem, szövegünk pedig -t-t használ az accusativus jelölésére. Mai nyelvérzákünk egyébként az belai alakot tartaná szabályosnak, de ilyenre (ill. leszármazottjára) csak jóval későbbi adataink vannak — lévén, hogy szövegünk — közelebbi időpont nélkül 9. századi.

^P vö. fentebb.

?®Xlkí!£_- A tép _re vö. korábban. Másik olvasási lehetőség amely

jól illene a szövegbe. Ez egyes szám, második személyű személyes névmás lenne: ’te’. Nyelvtörténeti adataink azonban nem szolgálnak a te névmásképzős alakjával, s valószínűtlen, hogy a második személyű személyes névmás ilyen későn különült volna el egyes és többes számban. Valószínűbb tehát itt a * ex* olvasat, amely mellett az is szól, hogy két különböző szót aligha írtak volna egymás mellett ugyanazokkal a jelekkel. A ’tű, tű’ ismétlés hangulatilag is jól illik szövegünkbe, így az egyébként is alig bizonyítható tij ’te’ alakot ki kell zárnunk.

üüS.PFU *reás (MSzFgE, TESz). Jelöletlen tárgyeset, ami eléggé általános lehetett egykor, mert nyomai ma is megvannak (vö. Bárczi, HB 42. stb.). Ilyen mondattani helyzetben viszont Árpád-kori szövegeinkben (és később)

160