Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - Szilágyi Domokos: Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből, Magyarok, Villany, Őszi bánatos (versek)
hogy „hajh, a régi iszép idők!”, s hogy aszongya: „így volt megirva”, s hogy aszongya: „'hajh, azelőtt!” — és így tovább. — Melyik úristen írta meg így? mikor? hova? hisz tohonyaságban térdiglen caplatott már Árpád lova; eszik, iszik, ölel és alszik „az istenadta nép” rogyásig s robotol nyögve (égre hallszik) — mit néki más, mit néki másik —, méri magát a sárga földdel; az okosabbja is azért járt tanulni külországokon, hogy vettessék Gyulafehérvárt le a toronyból! fű se zöldell sírján, mert sírja sincs: a hon ennyi — vagy volt csak; a modemje kimegy, kitanul és kitűnik és szétszóródik, mint a pernye, és anyanyelvének betűit mintha balkézzel írná már; a nyelve hánytató makaróni, és a haza emléke pára (isten, ki tudná fölsorolni a sok miért — miért-nemet) — nagynéha, talán, meglehet, hogy izzón szívébe hasít: élnek — ha élnek — rokonok a Kárpátoktól le Vasig; s itt benn és odakünn konok dühvei marják egymást: mit elvet az egyik, az a jó az ellenfélnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet disznók elé szórjuk, a szellem őrét hátulról ütjük főibe, mint se tatár, se török, se német nem bírta, és „tejfoggal kőibe ...” s szánk a másik száját enné meg — cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat, hogy ez s az eladta magát, és az s ez el fogja előbb- utóbb. Feleim, vigasztalhat, hogy jól becsapja a vevőt. Véres porond. Korlát, se gát. Önkéntes gladiátorok: egyik a másra acsarog és támad újra, újra, újra, s az öregisten hüvelykujja lefelé bök — rajt, hejjehujja! Nyomunk a szél porral befújja. Hát ezek vagyunk, magyarok. Kolozsvár, 1974. július 12. Villany Éjfél körül hirtelen elaludt. S mint vezető, ha ködbe vész az út előtte, s rideg-egyedül marad, mert gépén zord, idegen akarat béklyója van — úgy éreztem magam; de csak zakatolt tovább az agyam, mint az a gép, oly kétségbeesett monotonon donogtak a neszek; így próbáltuk — a vezető meg én — átvágni magunk ezer kételyén gyarló voltunknak; s jó volt hallani a zsongást: tudni, hogy van még, aki enged nekünk ■— s ez biztonságot ad. — És akkor újra kisütött a nap, 4
