Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Lipcsey Ildikó: Petru Groza emlékezete (tanulmány)

újság úgy kommentálta az eseményt, hogy ezzel végre „a Duna-völgy népei egymás-^ ra találtak: az egykori ellenfelek együtt építik fel hazájukat. A Duna-völgy nem lesz többé kis népek egymást fojtogató szégyenkalodája, hanem a munka testvériségében, barátságában együttélő nemzetek földje. A történelem új fejezete kezdődik a szerződés aláírásával.”

A két nép még e szellemben ülte meg az 1848-as forradalom 100. évfordulóját, de a márciusi választási kampány idején nyilvánosan is megállapították, hogy a világ két részre szakadt: a népi demokráciák és az imperialista nagyhatalmak táborára; a június 27-i bukaresti Kominform határozatot Jugoszlávia kizárása követte, a népi demokráciák közötti szakadás. Az osztályharc élesedésének elmélete, a túlzott katonai kiadások és gazdasági erőfeszítések minden nap felemésztettek valamit a demokratikus légkörből, és Romániában, ahol „a demokrácia próbaköve a nemzetiségi kérdés” — ahogy Groza is meghatározta —, a nemzetiségi politika eredményeiből is.

Sajátos kettősség tapasztalható a nemzeti-nemzetiségi kérdés tekintetében: az alkotmány, az 1948-as és az 1952-es is, általában biztosította az ország minden lakosának egyenlőségét, a nemzetiségek számára az anyanyelvű oktatás, kulturálódás lehetőségeit, magyarul tudó hivatalnokokkal stb. Másfelől először a bizalmatlanság nőtt irányukban, majd a párton belüli ellentétek és frakcióharcok is éreztették hatásukat: a haladó szellemű értelmiség, polgárság új rendszernek elkötelezettjeit távolították el, majd a szociáldemokrata párt egykori képviselői, végül a kommunista párt népfrontos szárnya került a süllyesztőbe, vagy képletes formában, vagy a szó legszorosabb értelmében: a Rajk-pör után nemcsak Lucretiu Patrascanu, hanem az MNSZ vezetőségének nagyobb része is a koncepciós perek áldozata lett. 1948-ban megszűnt a Mocsáry Kollégium, és a Magyar—Román és a Román—Magyar Társaságok is a bíztató kezdet után, termékeny munka kellős közepén zárták be kapuikat.

Petru Groza ebben a nehéz helyzetben, mint a Nagy Nemzetgyűlés Elnöke lényegében kiszorult a hatalomból, de még ebben a nehéz helyzetben is élni tudott tekintélyével, és segített, ha egykori harcostársai magyarok és románok rászorultak.

Szorgalmazta a koncepciós perek áldozatainak rehabilitását, az erdélyi magyarság vezetőinek egykori beszédeit, cikkeit összegyűjtve bizonyította be ártatlanságukat. 1953-ban két hétig vendégül látta egykori osztálytársait, és 1957-ben, az Előre márciusi számában megjelent Arany János ünneplői-hez-című tanulmányára, amelyben nyíltan vallott a magyar nép nyelv és irodalom iránti szeretetéről és megbecsüléséről, az otthonról és Magyarországról érkezett levelekből és a rájuk magyar nyelven írott válaszaiból egész kis kötet kerekedett.

A grozai nemzetiségpolitika mítosza az egyes részkérdések kudarca ellenére is, máig hat. Ez azzal magyarázható, hogy míg a történelmi pártok a nemzetiségek végleges eltávolításával (kitelepítés, áttelepítés) akarták a problémát „megoldani”, addig a Groza-kormány első három esztendeje alatt a jogegyenlőségen alapuló politika állampolitika lett, és önálló kulturális, politikai és gazdasági intézményekben öltött testet, Groza vallotta, hogy csak ezen az alapon épülhet ki a két ország közötti sokoldalú kapcsolatrendszer, s hogy a két ország nemzetiségei gyanúmentesen tölthetik be a híd szerepét.

Petru Groza, a magyarok Groza Pátere, úgy volt jó román, hogy nem akarta megfosztani Románia nemzetiségeit múltjuk és hagyományaik ápolásától, s éppúgy nem akarta elvenni tőlük a jelen lehetőségeit, a jövő, a megmaradás perspektíváját. Emberi jogok és nemzetiségi jogok egymástól való elválaszthatatlanságát hirdette, ennek mikéntje az 1946-os nemzetiségi törvénytervezetben csúcsosodott ki. Ez a hitvallás tette a térség utolsó, kossuthi és balcescui értelemben vett nemzetiségi politikusává. „És mindenek ellenére, mert csak a hegyek nem találkoznak egymással sohasem, de az emberek mindig és annál inkább — semmi fáradozás, semmi kockázat nem lehet túl nagy, nem lehet túl nehéz azokat elviselni akkor, amikor arról van szó, hogy az emberek és népek közötti békés közeledésért harcoljunk. Különösen akkor, amikor a történelmi szomszédság állandó találkozásokat és útkereszteződéseket szab elébük.”