Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Koppány Zsolt: "Egy szenvedély margójára" - beszélgetés Major Ottóval, Maár Gyulával, Törőcsik Marival, Kocsis Zoltánnal és Belohorszky Pállal Pilinszky Jánosról
ún. nagyszínházakban? Megvan rá érve a közönség? A rendezők és a színészek? A kritika? TÖRÖCSIK MARI: Tudja csuda. Ez nagyon nehéz kérdés, éppen manapság. Nemrég Beckett-et játszottam, s annak örültem, hogy a közönség csöndben végighallgatta, akkor is ha tetszett, akkor is ha nem. Egyszer beült egy tanyáról jött asszony, aki megnézett, talán azért, mert a Körhinta óta szeretett engem. Furcsa módon sokkal mélyebben hatott rá az előadás, pedig nem gondolom, hogy minden részletét megértette, de nem volt még úgy elrontva, hogy meg is akarta volna magyarázni, mit lát. Meg volt elégedve azzal, hogy valaki, akit ő régebbről szeret, beszél hozzá, s hagyta magát, hogy érezzen valamit. Pilinszkyt játszani az ún. profi nagyszínházakban? Mikor ugye gazdaságilag is minden meg van szorítva... nem tudom ... megérett-e. Játszottuk a Síremléket, a nézők jöttek, szép sikere volt, állandóan tele volt a színház, nem tudom meddig tartott volna ez a siker, vagy, hogy melyik az a réteg, aki kíváncsi volt rá; a dolog másik oldala, hogy rendkívül nehéz játszani őt. Mindig alapgesztusokkal dolgozik. Csináltuk nemrég a Televízióban a KZ oratóriumot, személy szerint én nagyon szeretem Maár Gyulát mint rendezőt, azt tudom mondani, — annak ellenére, hogy a lehetetlennel birkózott — adaptációja megfelel János gondolatvilágának. Pilinszky a kor legfontosabb és legszörnyűségesebb dokumentumát tudta művi szintre emelni a KZ oratóriumban. MAÁR GYULA: A kérdés különnemű dolgokat tartalmaz. Az egyik az, hogy drámák-e Pilinszky drámái? Meggyőződésem, hogy azok. Abszolút módon előadhatóak, abszolút módon játszhatóak és rendezhetőek. Miután drámái meghaladják a történést, bizonyos értelemben meghaladják a pszichológiát is, ezek tulajdonképpen gesztusdrámák. A praktikus célok felől szétbomlott, a létezés felől befoghatatlan, de mégis egységes képnek a gesztusai. A kérdés második fele, hogy lenne-e közönsége? ... színészei lennének, rendezője is akadhatna, az más lapra tartozik, hogy a mai viszonyok, — nem politikai viszonyokat értek — megbírnák-e a dolgot, erre nem tudok válaszolni; azt is merem mondani, mindenféle konkrét időpont megjelölése nélkül, hogy ezek a drámák egyszer még játszott drámák lesznek. Hogy tehát mikor, hol, ki által, ezt nem tudom mégcsak megjósolni sem. Sokan lehetetlennek tartják Pilinszky Rekviem és KZ oratórium c. műveinek filmes adaptációját. Maár Gyulát úgy tudom, foglalkoztatják a megoldhatatlannak látszó kérdések ... MAÁR GYULA: Nekem erről azért nehéz beszélnem, mert nekem ez az adaptáció egyszerűen az evidencia erejével hat. Egyszer Velemben újraolvastam az Oratóriumot, s akkor azt mondtam Jánosnak, ez nem egy oratórikus szerkezet, nem arról van szó, hogy egy kottaállványhoz kijönnek hárman, lerakják a szövegkönyvet, s így vagy úgy elmondják, hanem számomra ez egy komplett dráma. Ez Jánost is meglepte akkor, nem mintha ő nem tudta volna, hogy ez komplett dráma, de amikor írta, messze volt attól, hogy színpadhoz jusson, nyilván a maximális elképzelése az oratórikus előadásmód volt. Később úgy hitte, hogy ez egy játszható darab, és helyesen hitte. Más kérdés, hogy tudta-e a kulcsot az eljátszatásához. Amikor csináltuk a Síremléket, azt ő kezdte el rendezni Iglódi Istvánnal együtt, s ott nagyon sok hibát követett el saját anyagával szemben, mivel ezt a tökéletes sűrítettséget, amit az ő művei képviselnek, a színpadon tovább sűrítette. Rá akarta rakni még a színpad költészetét is. Azt hiszem, ez nem járható út. Én, a Síremlékben és most az Oratóriumban is, a sűrítményt visszafele oldom, ö éppen a színpadi sűrítés kedvéért elkezdte a dolgokat színpadi jelképekkel megtűzdelni, s abban a pillanatban, amikor a jelkép tiszta, jelképes értelemben kezd el hatni, a drámát nem tovább bonyolítja és tágítja, hanem beszűkíti. Olyan értelmezhetőségi kulcsot ad a kézbe, ami a darabot szimplifikálja. 121
