Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Koppány Zsolt: "Egy szenvedély margójára" - beszélgetés Major Ottóval, Maár Gyulával, Törőcsik Marival, Kocsis Zoltánnal és Belohorszky Pállal Pilinszky Jánosról
KOPPÁNY ZSOLT* „Egy szenvedély margójára” EMLÉKEK, BARÁTOK, BESZÉLGETÉSEK, — PILINSZKY JÁNOS Igen. A tengerparton sétálva mindnyájan rátalálunk a Kavicsra. Fölvesszük beleég a tenyerünkbe. Elhajítjuk, s tudjuk, hogy mindöröktől fogva a mién. Címadó versében ezt mondja el nekünk Pilinszky, sejtelmes hangján, „fő ütve” a „világ utolsó lapját”, s meginvitál minket, üljünk asztalához, Holo jól tudjuk „mindannyian a leckét.” Megkérdezné, „mire gyűltetek össze hát? Talán azért, hogy ez a nemrég elhunyt költő ismét köztünk legyen. Ha csa annyira is, amennyi egy ilyen többtételes beszélgetés elolvasásámak, befogc dósának, megélésének az ideje. Beszélgető partnereim közt van Kossuth-díjas színművész és zongorami vész, neves filmrendező és író, irodalomtörténész. Mind más és más em.be mind más és más tevékenységű, de egyben mindnyájan azonosak: szerelté. becsülték, éntetiták Pilinszkyt. Miért beszélek múlt időben? Hiszen ma ugyai így éreznek, s ha holnap kérdezném őket, azt hiszem, holnap is így nyila koznának. A holnapon érthetek akár évtizedeket is. Krisztus azt mondja, „senki sem szolgálhat két úrnak”. Pilinszky érdekt módon mindnyájunkat szolgált. Hogy mégis, ki volt az az egyetlenegy, ak teljes erejéből szolgált, nem tudom. Talán mégis megkockáztatom. Élete, mi ve igazolja: Krisztust szolgálta egyedül. Ha valaki Krisztusé, marad még ide. ereje és főképp cselekvő szeretete, hogy mindenkit szolgáljon. Krisztus i Atyát szolgálta, s közben az egész emberiséget is. Pilinszky szelíd volt, akár egy gyóntatópap. Glóriáját nem láthattuk, me glóriája infravörös sugár. Csak azok láthatták, csak azok érezhették, akik ki lönlegesen vegykezelt szemüvegükkel nappal és éjjel látják az infravön fényt. Ok azok, akik beszélnek. Ök, akik emlékeznek rá, ők, akik oly köz hozzák mondataikkal, szeretetükkel Pilinszkyt, hogy „pórusait látni.” Nem rii dunk meg ettől a közelségtől. Mert csak általa felejtjük el azt, hogy nin többé közöttünk. Nem láthatjuk már égnek meredő, feszes vigyázzban álló ujjait, amelyet nek csúcsaiba ágyazódva ott füstölgőit az újabb és újabb cigaretta, nem Iá juk, ahogy leül a „fotöjbe" a Hajós utcai lakásban, s mesélni kezd a táto szájú körülülőknek. Majd mi is megtudjuk, mi vár bennünket odalent, vagy odafent, ő mi tudja; de azt hiszem, ő figyel minket valahonnan. Fölülről, örömmel vés; hogy mi most beszélgetünk róla. Ügy érzem, nem szólna közbe, s nem is sz közbe, csak bólint, nagyot szív a cigarettájából, komótosan eregeti ki a fü töt az orrán, és mosolyog. Mosolyog, ahogyan mosolyognak a bölcsek, ahot mosolyog az, aki túl van mindenen; jón és rosszon. Visszatér ahhoz, akiért élt, akiben élt, Krisztushoz. Aki immár tanítv nyává fogadja Öt, fölemeli maga mellé a keresztre, miközben a mélyben ólá kodó katonák közül az egyik egy kitépett szálkával mellébe szúr. 114 Te, mint az Újhold köréhez tartozó s akkor pályakezdő költő, hol, s mik ismerkedtél meg Pilinszkyvel?
