Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Páskándi Géza: Kései könyv-ekhó régi siralommal (esszé)
A királyhoz az irónia illik. Annak is a leginkább megsemmisítő fajtája. Ady a banális tényt azért emeli a szimbólum piedesztáljára, hogy az hozzá, saját szelleméhez méltó legyen. Aki többet ér — annak a szava is többet jelent. A szimbólum Ady- hoz méltó szó. Ady prófétikus átkozódása, szent „szitkai” — hisz nő a „dühösök szent szektája” — Szabó Dezsőn, Karácsony Sándoron át a Nagy László féle attitűdig vezet („káromkodásból ikatedrálist”). Ami Ady csömörösségét illeti — „van csömöröm, nagy irtózásom” — ez valójában preegzisztencialUsita fejlemény, például Sartre-:hoz viszonyítva (Sartre a csömörről szóló művét 1938-ban írta). Karácsony Sándor tehát Ady- hoz, a századvég (a fin de siécle) kedély, léthangulat irodalmához kapcsolódva jelenti ki: a magyar csömörös fajta. A horrordefiníció azt jelenti: valakit el akarok rémíteni: ilyen ne légy! Persze: más az, ha ez az ostorozás belülről jön, szenved a szenvedtető is, ha átkoznia kell, és megint más, ha kívülről halljuk. Ha egy gyereket sírva ver az anyja, apja — a test félannyira se érzi. Főként a gyerek lelke fáj. Érzi: a verés a másikat jobban megalázza, őt, aki üt, mint azt, aki állja. Ez a mentség, ez a súlyos enyhítő körülmény nem vetődik fel, ha az ellenség min- ket-káromlását halljuk. Nos, Karácsony Sándor említett magyarság-meghatározásai inkább a horrordefiníciók köréhez közelítenek. Ehhez az is hozzájárul, amit a tipológiák törékenységének neveznék. Pató Pálra — Petőfi remekbeszabott nemesi figurájára, ki mindenre azt mondja, „Ej ráérünk arra még!” — végül is az angolok, svédek is ráismerhetnek. A Pató Pálok statisztikai arányának kisebbsége nem jelenti, hogy ne legyen ismerős, ha magamban is lappang valami távoli rokonság. Magamat mint változatot fedezem fel az arche-típushoz viszonyítva. A tipológia törékenységén belül a legfőbb gyönge mindig az: a legkiugróbb egye- det kell például hoznom, róla kell elkeresztelnem a típust, ő viszont egy változat-sornak oly penetráns — „sűrűsödött” — képviselője, amilyenből végül is nagyon kevés van, ha van egyáltalán. Hogy mégis hat ránk, azért van: mindenkiben van egy kicsi Pató Pál úr „lélek-zúg”, de azért tudjuk: nagy többségünkben vagy általában nem ilyenek vagyunk. Ha nem így volna, nagyon nagy orcátlanság kellene ahhoz, hogy úgy viselkedjünk: nem ingünk, nem vesszük magunkra. A gyakori az, hogy a többségre nézvést valóban túlságosan bő vagy túlságosan szűk az a bizonyos ing. De műélvezetet mégis okoz. Mint a karikatúra is, holott minden vonása túlzó. A baj néha az, hogy a szociológia vagy más tudomány közeledik a költői tipológia felé, mert csak így tudja — érzékelhetővé — evidenssé tenni a típust. Íme az ismeretelméleti paradoxon: sőt — dilemma. Ha minden eset minden vonását tüzetesen megvizsgálhatnám, eltűnnék a típuslehetőség, ha viszont a költői felé hajlok: rá kell döbbennem: a típus sokkal inkább egy erős tendencia, mint egyéb. Pontosabban: a bennem meglévő tendenciák, konvergálódási hajlamok vezetnek arra, hogy ezt a valakit—valamit típusnak érezzem, s nem főként az, hogy „sok ilyet láttam”. Pató Pál úr végül is néhány szóval is jellemezhető volna: halogató, időhúzó. Valamennyiünkben van „halogatási’:’ tendencia. A típus tehát azáltal válik teljessé, hogy ami bennünk — netán erős — tendencia, az benne sűrítve van jelen, érzékelhető megvalósu 1 tságában. Ami bennem csak konvergencia-kezdet, az benne egybe fut. Beszél Karácsony Sándor a magyar nyelv mellérendelő szemléletéről (és persze sok ma is megszívlelendő tanügyi kérdésről). Itt is lehetne árnyaltabb a kép, de nyelvi oldalról ehhez most már csak helyszűke miatt sem szólok. Hanem azt mondja: a kasznár neki (a magyarnak) „csak szerencsés kezű”, az orvos „előkelő kuruzsló” stb. Itt Karácsony Sándor találóan és érzékenyen ragadja meg, hogy a tehetséget, tanult- ságot, értelmességet miként rántjuk le. (Végül is az értelmiséget.) Ez azonban nem annyira a mellérendelő szellem munkája, sokkal inkább esélykiegyenlítési szándékból való lerántás, hogy utána a lehúzott fölé lehessen kerekedni, tehát a „mellérendelés” csak átmenet a „fölérendeléshez”. Az irigység mélyén végül is ősi demokratikus meggyőződés bújkál: noha „lényegében” egyenlők vagyunk, ő valamiért mégis... Ám a 1127
