Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló)
azokra az időkre utal, amikor a törzs nőit birtokoló, tűzzel-vassal megtartó öregek már majdnem teljes vereséget szenvedtek, és hatalmuk megsértésének a problémáját a nők átadásának látszólagos önkéntességével, a látszat-hatalom megteremtésével oldották meg. — „Milyen szép jelképesség”! — lelkesedett ezért a jelenetért az egyik tévé-kritikus. — Micsoda jártasság az önámításban és mások ámításában, milyen ravasz kiegyenlítése a sérelmeknek; milyen ravasz húzása a hatalomnak, amely már nemhatalom, hogy hatalomnak lás- sék — gondolom én. * Annak idején, a hatvanas évek végén, újra kezdve a költői pályát, összegyűjtve addig írt verseimet, s szemlét tartva hajlamaim fölött, elég világosan láttam, hogy öt-hat „iránynak” — legalább három indulatpámak! — nyithatok utat. A próféciás-ironikusnak, a spirituális-ironikusnak, a balladás-ironikus- nak, a dallal is beszélő ironikusnak és az aforisztikus ironikusnak is. (Meghagyva némi esélyt a nem ironikus próféciának is.) Mivelhogy mindegyik kell nekem, nem is beszélve arról, hogy úgy lesz az „praktikus”: ha az egyikben elakadok, ott lesz a másik négy, ha egyszerre négyben akadok el, ott lesz még mindig egy. összefonni ezeket? összejátszani ezt az öt „irányt”, s közben egyre mélyíteni őket, s egyetlen iránnyá tenni, az én irányommá! — valahogy így gondoltam. Ellentétes egységekkel dolgozhattam így, többszörösen is. Ellentétek egysége volt minden „irány” külön-külön, s az volt, ahogyan összetevődött, ütközve egyik a másikhoz, kapcsolódott. Így véltem elérni a nekem eszményi dinamizmust. Nyitott lehettem így, titokban vonva meg határaimat. Látszatra elfogadva minden témát, amit az élmény erősen felkínált, de valójában csak azt fogadva el, ami e dinamizmust szolgálta. „Dús”, „dúsítás”; hányszor leírtam! A felfokozott expresszivitást értettem rajta, egy olyan ihletnyelvet, amelyet majd erősen kézben tartok, s ahol kell, érdesítek. Tudtam már, hogy az ily módon cselekvők nálunk oly könnyen nem üdvözülhetnek. Azok, akik a líráról írnak, többnyire képtelenek felfogni, hogy valaki „ennyi mindenről” írjon, és mégis egyről: egységben, önmagával azonosan. De hát figyelhettem-e rájuk? Nem voltam-e köteles a magam szellemi érdekét tekinteni? * Indulatpárok, amelynek a megmozgatása — úgy érzem — nekem jutott a nagy nemzedéki szereposztásban: Groteszk nyomorúságosság és megingathatatlan emelkedettség. Kegyelemellenesség és kegyelemtudat. Könyörtelen látás, részvétteljesség. Együtt a puritán és a fenséges-pazar. Aki ért a dologhoz, az tudja, hogy mindez: egy. * A katonai egyenruhát közvetlenül praktikus okok alakították ki: terepszínű- ség (nem-láthatóság), nyűhetőség (tartósság), könnyen kezelhetőség (egyszerűség, célszerűség). De belejátszottak a dologba a pszichikai megfontolások is. A félelemkeltő díszek, tollak és lebernyegek, a hetvenkedő erő jelképei. S 1115
