Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló)
HÉRA ZOLTÁN Ráismerések NAPLÓ (8) Apám egyszer az erdőről véresen jött meg, a cipője tele volt vérrel, és véres volt a kezében a tarisznya: ledobta, véres gombák gurultak ki belőle. „Meglőttek” — mondta, és egy lavór vizet kért, szórta bele a hipermangánt. Vatta és csipesz: önmaga sebésze, szedte ki sorra a sőréteket. Koccantak a szürke ólomszemek az edény falán. Néztem apámat, nem látszott dühösnek, ellenkezőleg, mint aki megkönnyebbült. Hozta rendbe a lábát, mint máskor egy zárat, egy biciklikereket, egy egérfogót. Csak én szégyenkeztem, hogy őt, mint egy nyulat, mint egy kóbor ebet, mint egy veszett rókát. „Ki lőtte meg? — kérdeztem, amikor megkötöttem a lábán a pólyát. „Erről senki sem tudhat” — „De mégis, ki volt?” — „Senki volt”. — ,• Hogy hívják azt a senkit?” „Két neve van. Az egyik: sors. Ott jár, ahol a sors jár. A másik neve szerencse. Ott lakik, ahol a szerencse lakik”. — „Es milyen?” — „Nagy hajú—kopasz, magas—alacsony, sovány—kövér.” — „Miért tette?” — „Tette, amiért. Tette, amire fel.” — „Bosszú?” Próbálkoztam még, és hogy nem rosszul, abból tudtam meg, hogy apám most már egyáltalán nem válaszolt. Fölfogtam, hogy így lesz jobb, ezzel a hallgatással. Ha szól, ha beszélünk róla: tálán még én is megkaphatom. Csendőrök, nyomozás, s aztán már azért is bosszú. Fölfogtam, hogy meglehet, így lesz szerencsés vége egy láncolatnak. Sors: nekem lila, majd barna víz egy fehér lavórban, azóta is. Sors: sörétszemek egy lavór alján, azóta is. Sors: célzó, seszínű szempár egy bodzabokorban, a gyönyörű nyárban, azóta is. * Miért számít többet az irodalmi életben egy hatásos felszólalás, mint egy regény vagy egy verseskötet? Nyilván azért, mert a közvetlen érdeket mozgatja m.eg és szolgálja, míg a másik csak a szellemit: a tartósságra vagy éppen a halhatatlanságra irányul, ami szép, de hát addig Ls élni kell: csapatokba verődve, erőt mutatva, sarcoló hatalommá válva, ott, ahol kell, s még ott is, ahol talán olyan nagyon nem is kell, csupán lehet. * Az isten (vagy Isten) eredendően metafora, az egyik legzseniálisabb, amit valaha kitaláltak. Igazán csak az ateista értheti meg, hogy milyen lelki dinamikát tett ez lehetségessé. A világot egészként ragadta meg, s úgy hozta vele partneri viszonyba az embert. Olyan viszonyba, amelyben nem csak kérni lehetett, hanem számonkérni, sürgetni, szemrehányást tenni, s még rágalmazni is. — A metaforikus jelleg tudatosítása az idők folyamán Isten világiasítása, az irónia legkülönbözőbb változataival, mind a mai napig. — Ahogyan kez1112
