Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - Marosi Ernő: Johannes Aquila és a 14. századi falfestészet (tanulmány)
tatásának eredményei jelzik azt a kulturális légkört is, amellyel a 14. századi építészet és festészet vizsgálatában is számolnunk lehet és kell. Az Aquila művészetével foglalkozó referátumok közül Végh János a magyar kutatásban kialakult képet mutatta be, Wehl'i Tünde ikonográfiái kérdésekkel foglalkozott. Elga Lánc, a bécsi műemléki hivatal munkatársnője Aquila művészetének rad- kersburgi vonatkozásait, illetve a Fürstenfeldben felfedezett falképeket tárgyalta, kijelölve helyüket a közép-európai művészettörténetben. Georg Kodoiiitsch, Steiermark műemléki felügyelője a vitában vett részt, értékes megjegyzésekkel, új szempontok felvetésével; s Veleméren H. Sallay Marianne, az Országos Műemléki Felügyelőség tudományos osztályának vezetője mutatta be a falképek restaurálásának eredményeit.1 A konferencia szlovén résztvevőit, sajnálatos módon, érkezésük közben autóbaleset érte, így nem kerülhetett sor Emilijan Cevc professzornak a szlovén kutatás eredményeit ismertető előadására, sem Andreja Volianseknek, a maribori műemléki hivatal vezetőjének korreferátumára. Egyedül Ivan Komelj ljubljanai tudományos kutató tartotta meg referátumát Aqui'la esetleges építészeti tevékenységének kérdéseiről. A velemi konferencia tehát csak csonkán valósulhatott meg, s szlovén kollégáink . hiánya a továbbiakban meghatározta a helyszíni vizsgálatokat is. Bár a konferencia résztvevői mind Velemér, mind Radkersburg és Fürstenfeld falképeit megtekintették és a helyszínen megvitatták, majd — a gondos előkészítés jóvoltából — a Muraközben, Bántomyán és Mártonhelyen lévő falképek vizsgálatára is sor került, a tanulságok közös levonására, a tervezett záró vitára nem kerülhetett sor. Reméljük, hogy ezt a közeli jövőben a szlovén részről tervezett hozzászólásokat is tartalmazó és a legfontosabb tényeket rögzítő kiadvány fogja pótolni. Erre mindenekelőtt azért van szükség, mert Johannes Aquila egyike a közép-európai környezet legkorábbi ismert, mégpedig több helyen is működő festőegyéniségeinek, s művészete számos olyan kérdést világít meg, amelyeknek megítélésére máshol nincs lehetőségünk. Személyiségét a magyar művészettörténetírás egyik megalapítója, Römer Flóris fedezte fel.2 Azóta foglalkoztatja a magyar kutatást: munkásságával legutoljára Ernst Mihály foglalkozott részletesen, 1935-ben megjelent könyvében.11 Ernst Mihály már állást foglalt a szlovén művészettörténetírás megalapítójának, Francé Stelének tételeivel kapcsolatban; Stele a későbbiekben több ízben is foglalkozott a mesterrel és falképeivel. A két kutatás különböző irányokban fejlődött. A magyar művészettörténet- írás erősebben ragaszkodott a művészegyéniséghez, személyiségének keretei között keresve a falképek művészeti sajátosságainak okait, míg a szlovén kutatás kezdettől fogva erősebben érvényesítette a stíluskritikai módszer szempontjait. Magyar részről Radocsay Dénes kísérelte meg összefoglalni mindkét, párhuzamosan futó kutatási irány eredményeit,5 s legutoljára Bogyay Tamás hívta fel a figyelmet arra a szerepre, ^melyei Aquila a modem művészönarckép keletkezése szempontjából játszott.11 Időközben mind Jugoszláviában, mind Magyarországon (a veleméri falképek restaurálása kapcsán) új ismeretek és szempontok hailmozódtak fel,7 s az ausztriai felfedezés8 is az Aquiláról alkotott kép módosítását tette szükségessé. Magyar részről legutóbb A magyarországi művészet története gótikus művészetet tárgyaló kötetének előkészítése során vált tapasztalbatóvá, mennyire ellentmondásos a képünk Johannes Aquila művészetéről. Nevét tudatosan használjuk ebben a változatban a megszokottabb „Aquila János” helyett. Nagyon valószínű ugyanis Francé Stale feltevése, amely szerint Aquila nem családnév, hanem — az evangélista szimbolikus állatára, a sasra való utalással — Evangélista Jánost jelöl.9 A legteljesebb névváltozatot tartalmazó mártonhelyi felirat (Johannes Aquila de Rakespurga oriundus) alapján tehát mesterünket radkersburgi Johannes Aquilának nevezhetjük. Hírnevét éppen lármák köszönheti, hogy a feliratok rendkívül gyakoriak és részletesek a falképein. Ezeknek egyik jellemzője éppen az, hogy bennük vagy kereteilésükön mindenütt kísérő és magyarázó szövegek tűnnek fel. Ezek Velemérben és Mártonhelyen viszonylag rövidek, Bántornyán azonban már 1051
