Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Cees Nooteboom: Leszáll az este, szerelem, Egy másik vers Ibizából, Az utolsó levél, Ksar, Ibel Sarhro, Kísértetek órája, Semmit, Én éppen egy másik dűlőúton ülök és festek, fütyörészve, Az alvó istenek, Berbertemető Tinerhirben, Marrakesh-i cserzővargák és bőrfestők, Scholastica, Sziklafal, Trinidad, I. Maschi (versek - Dedinszky Erika fordításai)

Az alvó istenek

Némán mint a kagylók szája,

ájtatos ebek s a fény tiszteletlen füttyszava közt,

magánytól elvadultam és fölöslegessé válva

rohad aranyos nyoszolyáján megannyi fényes isten.

Qdakünn avítt pariipáik toporognak,

Szekerükből az ékkövekét kilopták.

Üresen feszülnek a nyergek, ásítanak a kocsik, a semmi penésze lep el, kezd ki mindent.

Már csak az éjszaka leple alatt mernek a (hívők eikúszni a házig: uraik halhatatlanságánál melegedni.

Aztán a hajnal fehér fogazata felfed mindent: áldozatot, lovakat.

Üres köztér a világ, üres az űr, szunnyad az istenhad ezer meg ezer éve s a halál irgalmas sójáról álmodik.

(Gemaakte gedickten, 1970)

Berbertemető Tinerhirben

Nem az évszakok figyelmeztettek a veszélyre: a hétköznapok lélekharangja. Tűz, fagy, naponta helyet cserélő nyár és tél, láng és jég.

De váratlanul is ejti testünkre dzsókerét a halál!

íme, rajtad a sor, s jönnek is már: a gyerekeid, az imám, bátyáid, a falu vénei, lemossák tagjaidat, virrasztanak, sárnak és jajgatnak, rézsűt csúsztatnak a köves mezőbe, követ rakva föléd.

Neved elviszik magukkal. A parttalan elmúlásban a

legkisebb halhatatlanság se háborgasson: név, vagy másféle

kísértés. Szomszédod lett a folyó, ahol csordád terelted

egykor, ott várakozol most: kő-csöndedben magad is csönddé válva.

(Open als een schelp-dicht als ees steen, 1978)

1003