Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Szekér Endre: Thinsz Géza „svédmagyaros” költői párbeszéde

valóság: Thinsz Géza költői munkásságát elemzi A magyar irodalom története, 1945— 1975. (A határon túli magyar irodalom) (Akadémiai Kiadó, 1982), válogatott verseit A párbeszéd művészete címmel kiadta Budapesten a Magvető Könyvkiadó, költeményeivel szerepel a Béládi Miklós által szerkesztett Vándorének című antológiában, a vele készült interjút, portréfilmjét nemrég sugározta a Magyar Televízió.

Thinsz Géza Stockholmban élő magyar költő, mint ő mondja, „kétlaki”, „északi szófuvaros.” A világ különböző helyein élő költőtársaihoz hasonlóan nagyon világosan fogalmazta meg „életfogytiglani kétlakiságát”, a korábban már említett sajátos kétnyelvűségét. A lehető legtermészetesebb módon tudja egységbe hozni a sokuk által drámainak felfogott, keserűen átélt nyelvi helyzetet, a kétgyökerű létet és költészetet. Az esetleges tragikusnak tűnő mozzanatokat, komorrá forduló pillanatokat Thinsz Géza ironikusra színezi, látszólag feloldja verseiben. Az utcasarkon című versében kevesli a nyelvkönyvekben, nyelvleckékben kalodába szorított, olykor élettelenné merevített beszédet („Néhány nyelvlecke erejéig megtanultam már magyarul-svédül- kakofónul, de honnét ismerhetném a beszéd mögötti beszédet?”). A magyar-svéd szavak finom árnyalatait ismeri-e eléggé, hogy azzal érzékeltetni tudná a közeledés és a távolodás „hullámtanát”? S az összeültek a bölcsek című versében az örökös kétlaki- ságról vall a budapesti Bartók Béla úton „stockholmi tájszólással”. S ahogy a hazai emléket a francia óceán-parton felvillantó Illyés Gyula-versben, úgy Thinsz Géza versében is a körtéri Szent Imre-szobor mellett megjelenik az uppsalai Dóm, és a hazai népbüfében „kapros tökfőzeléket” eszik „Nobel-föltéttél.” S itt rejlik mindjárt Thinsz varázsa, szellemes bukfence, iróniával kevert jellegzetes stílusa. Az Uppsaiát és Budapestet keverő nosztalgiába azonban belekever egy kis ironikus felhangot. A Kaleidoszkóp című versében is folytatja ezt a „kétlakiságot”, ezt az állandó kétnyelvűséget, és a hallomásból ismert csend mögötti országban, Kakofóniában svédül köszön Budapesten, Stockholmiban meg magyarul. Hajdan Heine gondolkozott az országhatárokon átvitt szellemi csempészárun, aztán Kosztolányi tűnődött el az „elvámolmivalókon.” Most Thinsz versében olvashatjuk a határokkal szétszabdalt Európában élő ember határokon átmenő botiadozásait. („külföldi szállodák címkéivel telleragasztatt / lelkemet méregetik az álmos vámosok: Nyissa ki, hogyha már hazahozta! unottan beléturkál- nak, méregetik, tapogatják, hátha előbukkan a csempészáru”) Tudja, hogy a „stockholmi Király utcából a pesti Körútba” lehet csaknem közvetlenül bekanyarodni. S ebben a svéd-magyar Kakofóniában otthonosan mozgó költőben egymás mellett van a „zúzmarás metafora” hidege a „verőfényes gyümölcsös ággal.” Máskor meg hazautazik, de hová is, hogy „szembenézzek hazátlanságommal” — írja a Székesszófővárosi bukórepülés című versében. Bár csapnivalóan rossz pilótának tartja magát, mégis nem tud érzés nélkül lenézni a repülőgép magasából, és Radnóti Miklós sora jut eszébe. („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj ...”) Máskor meg a mindennapi beszéd- fordulatokat fordítja a versbeszéd nyelvére, éppen azzal fokozva a hatást, hogy a nyelvről van szó. A látszólagos könnyedség nem a cirkuszi súlyemelő pehelysúlyú, nehéznek tűnő óriásgömbjének emelgetése a közönség meglepetésére. Az élőbeszéd „feloldja” a feszültséget: ,,’Öhajt-e tolmácsot ?’-kérdezte tőlem egy hivatalosan figyelmes férfiú, Budapesten. Udvariasan meghajoltam: ’Hálás lennék érte!’ Aztán tovább beszélgettünk, persze magyarul.” (Adjatok már egy magyar tolmácsot!). E könnyeden lebegő bevezető után elkomolyodik a vers, elhallgat a költő, hiszen neki valamilyen táltosszerű tolmács lenne jó, aki a „hétértelmű beszéd labirintusában” kalauzolja el őt. Hiszen mindenkinek le kell bántania a mindennapi beszéd felesleges vagy semmitmondó rétegeit, aztán be kellene szereznie egy fecsegés és hazugság elleni gázálarcot az efféle fertőzések ellen, és azért „mellesleg” a tolmács segítségével szívesen megismerné újra Budapestet.

„Kétlaki krákogás” címmel ír verset, ennek második darabjában arról a szegény zsonglőrről szól, aki „két nyelvvel” áll ki a porondra, két nyelven ostromolják, beszélhet, botladozik az életben, és végül „két nyelven” földelik el. A Közbeszólásban újra a kétnyelvűségről ír, hiszen a magyar nyelv gazdagítja a svédet, a svéd pedig

957