Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - Baránszky Jób László: Schéner Mihály vállalkozása (tanulmány)

zott, lényegében szürrealista, formanyelve, mindenkor mélyrétegek felé tapogatódzó alakítás-stílusának organikus továbbfejlődése. Ez volt képeinek alakítás-struktúrája azon a bizonyos 1962-es Csók-galériabeli kiállításán, s ezt az alakításstílust jellemezték eklekticizmusként a kritikák. Emlegették Dubuffé, Matisse, Rouault nevét. Csak éppen azét a magyar művészét nem, akit Söhéner példaképül választott, s aki tanítómestere volt, Rudnay Gyuláét. Pedig az ő formanyelve, látomásvilága, a magyar múlt homályba vesző ködlovagjainak alakjai tekintettek ránk ezekről a vásznakról, természetesen a modern franciáik valamennyi fejlődéstörténeti eredményeivel árnyaltan, áthangolva, elmélyítve, intenziváltabban, kísértetiesebben. Homályos, kormos lámpák pisla fénye alatt pandúr, betyár, bujdosó kuruc, pásztor, élő és holt kísértetek alakjai, fantomok, hús-vér oszló hullák: mindenesetre vízió. Realizáció, nem realitás. Művészi ecset alatt megidézett magyar valóság, a révület festészete. Atmoszférikus kolorizmus. S ezek mellett a magyar Rudnay clair-obsur-ok mellett valóban a francia lég és ég kékjei, levegős, távlatos üvegfalú modern télikertek, s külön a kisteremben megint magyar biedermeier kecses idilli formái, behízelgő színei. Egy festő világa, aki már mindent tud, aki kész, és most tétovázik, merre is induljon tovább. A jó megfigyelő kivehette, hogy mi lappang emögött a kavargó színálom mögött, miféle szintézis, nemcsak mint lehetőség, de mint parancsolat. Egy történelmi múlt mai igénye. Magunk részéről meg is jelöltük ezt, jellemző módon nem itthon, mert akkor ilyesmire nem igen kínálkozott lehetőség, hanem a magyar avantgarde párizsi orgánumában, a Magyar Műhely-ben. S még jellemzőbb kritika, kritikus és alkotóművész, művészi alkotás dialektikus viszonyára, hogy amikor ez a megsejtett és meg is jövendölt lehetőség, szükségképp! lehetőség, megvalósult az időközben külföldet is megjárt művész új stílusában, népi szürrealizmusában, a jövendőmondó kritikus figyelt fel erre a változásra legnagyobb megrökönyödéssel és aggodalommal. Hova lett az atmoszférikus kolorizmus, Schéner művészetének leg- varázsosabb ereje. Annak sejtelmessége, mélysége, széles skálája, a benne megnyilvánuló fölényes készség? Ezeken a farost-táblákon az okker különböző árnyalataiban megjelenő, festékfelületbe bevágott alakkontúrok? A perspektíva teljes mellőzése, kioltása. Dekoratív felszín. Népi jellegzetes formák, karakterek vonalkontúrokba leegy- serűsített, végletekig leegyszerűsített jelrendszere. — Oszlás, foszlás helyett azonban stabilitás. Ez a statika természetszerűen kívánkozott viszont téri plasztikába, egyidejűleg megjelentek a fából faragott roppant nyugalmú masszív alakok: pásztorok. Népi karakterű jelrendszer vált uralkodóvá a képzőművészeti műfajokban, átitatva azokat a maga sajátos formanyelvével, szellemével. Az alapélmény. Népi használati eszközök huszárfigurákkal kombinálva. Általában a huszár mint formanyelvi alapakkord. Huszárok fában, kerámiában, pasztellben, akvarellben, tusrajzban, végtelen változatokban. S természetesen tartozékuk, a lovak, lovacskák és táltosok, színesfakockák montázsából összerakva. — Mindez együtt azután kiállítva az egykori Londonba vándorolt expresszionista-szürrealista kiállítás színhelyén, a Csók-galériában, alig hét évvel később. Az öt színes lákkozott fakockákból épített ló mindjárt a bejárattal szemben koszorúban egymás mellett, hogy ezek a furcsa táltosok a Váci utcáról a Galériába mégis olykor be-betévedő átlagközönséget eleve visszariasszák attól, hogy kíváncsi legyen a falakra, ahol a lángvörös egek alatt ott lebegtek, vágtattak lendületes összevisszaságban a huszárok színes kísértetek A lovakon, a pacikon kívül ott állt már az ökrösszekér, még kicsiben ugyan, de mellette annál pecke- sebb életnagyságban a krumplinyomó huszár. — Az egész a maga heterogenitásában is egyet jelentő polifóniájában, inkább „vázlatnak” hatott, odavetett vázlatnak, semmint végső formájára lelt művészi valóságnak. Mindenen rajta ugyan az alkotó keze nyoma, fölényes formáló készsége, de az egész még inkább eklektikus, mint organikus jelenségként hatott. Egyben mintha a formateremtő lélek legbensőbb szentélyébe léptünk volna, elektromos szikráktól villogó erőrendszerébe.

Aki mindezt átérezte, az nem azt kérdezte magától, hogy mi ez, hanem hogy mi lesz mindebből. — Ha egy szűk kör, épp az alkotó művészek, s nem annyira a készre, annak elfogadására, szentesítésére beállítódott műtörténészek, műkritikusok, hanem az alkotás folyamatában benne élők biztos szemmel olvasták is 'ki mindebből a le86