Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Radics Viktória: Határáttörés (Nádas Péter színházi esszéiről)
RADIOS VIKTORIA Határáttörés nAdas Péter színházi esszéiről „Engem az a néhány pillanat izgat. A senki földje a felöltözöttség és a mezítelenség pózai között. A már nem és a még nem — a között, A történelem vibráló holtpontjai.” N. P.: Élveboncolás Az esszé marginális műfaj: távol — elhúzódva s menekülve — a központ hosszú csápjaitól, a centrum bizonyosságától és kényelmétől, a rendszert — a hierarchiát! — A szervező fókusztól. A peremvidék, a végek az ő otthontalan otthona, ahova kifutnak a nagy háló kirojtozódott szálai: „élet” és „könyv”, metafora és fogalom, érzékiség és értelem, szimbólum és natura itt egymásba gabalyodnak, s a kereszteződésekbe hatol az esszéíró tekintete, vagy ezek hatolnak az ő tekintetébe: elmosódik a határ a kinn és a benn között. Mint ahogy nincs is ilyen határ, végső soron. Az esszéíró számára — a felöltözöttség és mezítelenség pózai között — már nincs, minthogy találkozása a művel elementáris találkozás: dinamikus dialógus: azonosulás és eltávolítás lüktetése, kölcsönös viszony, melyben mindkét fél kérdez és felel, a saját belső monológjából idéz — neki, a másik monológját mondja, akár a magáét. Az esszé praxis: az áttörésre, az átváltozásra irányul, a rendszer robbantására. Eretnek: az összeférhetetlennek látszó egybekapcsolására, az Írás — a titok —, az élet és a természet egységben látására tör. Mert ami van: skizofrénia. A képzelet színháza és a valóságos színház különvált; drámaszöveg és előadás: ölik egymást; nézőtér és színtér érdektelenül és közönyösen áll egymással szemközt, süketen: nincs dialógus, nincs vérkeringés. Nádas Péter esszéi dialógusok: a drámaszöveggel, a színielőadás egészével és részleteivel, a színészekkel, a közönséggel. És önmagával. Az egész nagy színházzal, ami van. „Beszélni, ám elhallgatni a lényeget” — szól Musil az esszé műfajáról szóló feljegyzésének utolsó mondata. A „lényeg” ugyanis szavakkal csak elrontható: ha mentség és menekülés van egyáltalán, akkor nem egészen az agyban. Nem tudom, hol. Illetve tudom, de ezt nem akarom és nem is tudatosíthatom, mert akkor megszűnik. A fogalom kiszárítja létfontosságú dolgaink rejtélyes nedveit, kiszívja a vérét; elold az élettől. Nádas színháza — s amit ő néz — nem is szóközpontú, nem agyközpontú, hanem érzéki. Páratlan szenzibilitással érzi és páratlan tisztaságú mondatokkal érzékelteti a színház ama nem irodalmi, nem filozofikus és nem pszichologikus az intellektushoz közvetetten szóló, érzéki dimenziójának árnyalatait. A díszlet, a kosztümök, a maszk — színek, anyagok, formák; mozdulatok-rezzenések, tekintetek, gesztusok; kellékek, zörejek és hangok: ebből olvas Nádas Péter, ezt az érzéki aurát kottázza le oly módon, hogy közben értelmezi is. A megismerés nála, akárcsak Nemes Nagy Ágnes ars esseisticájában, „nem tisztán szakfilozófiai kérdés, hanem megélés dolga; élettény.” (Balassa) AISTHESIS — ahogy a hermeneutika mondja — „a megismerő pillantás és a látó felismerés esztétikai élvezete”, olyan 1011
