Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Vadas József: Ékszerek dísz nélkül (Kodolányi László művészetéről)

szült plasztikai dinamizmust. Ügy dolgozik, ahogy a természet hozza létre a maga organikus alakzatait.

Ha a minimálisra redukált formai elemeket és a sorozatban kibontakozó folyamatot nézem, akikor nyilvánvaló a kortársi képzőművészet megtermékenyítő hatása. Az magyarán, hogy Kodolányi nem az agyoncizellált díszmű ipart folytatja, hanem olyan műveket készít, amelyek önálló plasztikaiként is megállják a helyüket. Kodolányi kisebb-nagyobb térplasztikákat is szívesen tervez. Mégis hiba volna munkásságának mai vonásait túlhangsúlyozni és mereven szembeállítani a múlttal. Tévedés. Ne tévesszen meg bennünket a geometria, amely csuipán látszat. Szerves kompozíció hatja át és tölti mag élettel az elemeit. Darabjait ritka műgond, minuciózus kidolgozás jellemzi. E tisztán képzett alakzatok tökéletes megmunkálást kívánnak. A bonyolult virágindán talán észre sem vennénk a 'kisebb silamposságokat, ezek az idomok azonban nem tűrik a felületes nagyvonalúságot. Minden művének úgy kell hatnia — és úgy is hat —, mintha egy csodagépből egyetlen műveletsor nyomán készen jönne elő a futószalagon. Vagyis a formatervező Kodolányi nem tűnt el, csak éppen átalakult: olyan ötvösséget hívott életre, amely az ipari gyártmányesztétikát átható szemléletével egészen a közelmúltig (Lugossy Mária jelentkezéséig) egyedülálló volt a hazai iparművészetben.

íme a kulcsa a kettős életmű egységének. Annak, hogy miközben Kodolányi tíz-húsz centis ékszereket készít, nagyméretű épületdíszeket komponál. A Bajkál Teázó falát, a Hilton Szálló domonkosudvari homlokzatát, a kerepestarcsad kórház mellvédjét az ő fém reliefjei ékesítik. Méghozzá: az ékszerekhez nagyon közelálló módon. Ezek a domborművek szintén geometriai elemekből építkeznek, de a lehető legegyszerűbb és legtermészetesebb technológiával. Nem a kalapálás jellemző rájuk, hanem a vágás és a hajlítás. Az életmű szervességót szinte jelképi erővel jelzi, hogy a Hilton-fal sziromlevélként kihajló lemezeivel melldiíszén is találkozunk. Minthogy mind az ékszereket, mind a fali kompozíciókat ugyanaz az organikus szerkesztés és formálás hatja át, fel sem merülhet: vajon az ötvöstárgyak kis méretű szobrok, vagy a domiborművek felnagyított ékszerek. Kodolányi nem kényszerül kompromisszumra, tehát nekünk sem kell választanunk.

A designer tudja: melyik anyag mit bír. És soha nem tolakszik a saját személyiségével a funkció elé. Kodolányi tisztában van ezekkel a követelményekkel. Amikor Kőszeg városától azt a feladatot kapja, hogy a műemléki negyed néhány épületére cégért tervezzen, magától értetődően vált anyagot és hangot. Az ékszerek többsége sárgaréz és ezüst, a cégérek kovácsoltvasból és patinázotit vörösrézből készültek. Kedves arohaizálás jellemzi őket. Így igazodnak mind a patinás műfajhoz, mind a megjelenítendő témához (borozó, söröző, kölcsönző). Egyikük sem modern embléma, hanem a régi stílus mai ízlésnormákhoz igazodó felelevenítése.

Az arohaizálás nem áll távol Kodolányitól. Említettem már, hogy korai munkáira a népművészet is hatott. Azt is hangsúlyoznám: amit modernnek és designnak látunk a munkáiban, nem kizárólagosap huszadik századi. A funkció maximális szolgálata, a forma és a technológia szerves kapcsolata, a felületdíszek ellenében a forma koherens felfogása nem a mi korunk találmánya, ha ránk ismét jellemző. Ismerős mindez a népművészetből, annak ősi korszakokba visszanyúló tárgyaiból, amelyeket Rózsa Gyula találó kifejezésével a népi dizájn produktumainak nevezhetünk. (Schrammel Imre is szólt erről a kincsről az úgynevezett arató korsók kapcsán.) Kodolányi módszere egyszerre régi és mai. Munkáinak rokonait éppúgy fellelhetjük az avarkori leletek között, mint ahogy logikája a számítógépek strukturális rendszerét idézi.

1009