Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Vörös Károly: A magyar állam polgárosításának kezdetei (tanulmány)

binál kétségtelenül szakszerűbb intézését biztosították, ennek ellenére létrehozásuknak a politizáló társadalom az államtól való elidegenítésében, sőt politikai de- moralizálásában jelentős szerepe lett: a társadalom (elsősorban a vidéken) még közönyösebb lett az állammal, majd az általa képviselt célokkal szemben is. A némi túlzással a neoabszolutizmus visszatértének tűnő bürokratikus központosítás — mint szervezési elv — ilyen — ha változott osztálytartalommal is — restaurációja, még a konzervatív, kormánytámogató elemeknél is ellenszenvet váltott ki. Jellemző az elidegenedésre, hogy ekkor alakul ki — hivatalosan is — az a szóhasználat, mely „állami”-nak csak a központi kormányszerveket, illetve a dekoncentrált szerveket tekinti és az önkormányzatokat velük fogalmilag is mintegy szembeállítja. Az „állam” a 90-es években már bevallott végcélja az önkormányzatok gyakorlati felszámolása a korábban választott önkormányzati tisztviselők központi kinevezése által — bár ezt nem sikerült megvalósítania. Elégséges okot szolgáltatva azonban ezzel annak az ellenszenvnek, mely ezen intézmények által fenntartott és képviselt állammal szemben társadalmi és nemzeti-nemzetiségi részről egyre erősebben bontakozott ki, — de ugyanakkor némileg magyarázva ezt az értetlenséget, mellyel az ó liberális polgár és magasrangú központi hivatalnok mindezen ellenszenvet szemlélte.

Liberalizmus és demokratizmus a magyar politikában így alakult viszonyát sajátos megvilágításba helyezi az a körülmény, hogy a Monarchia másik felében e viszony éppen ellenkezően alakult. Már utaltunk az abszolutizmusnak az ausztriai alaptörvényben fennmaradt nyomaira, de a társadalmi bázisában a magyarnál polgáribb ausztriai politikai fejlődés egészében is lassabban szakadt el az abszolutizmustól, mint a magyar.'így állt elő az a sajátos helyzet, hogy a liberális hajlamú Rudolf trónörökös a nyolcvanas években a konzervativizmusban megmerevedő Ausztriával szemben a magyarországi liberalizmust dicséri és Tisza Kálmánt tartja a Monarchia egyetlen valódi liberális politikusának. Ugyanakkor azonban ez az ausztriai fejlődés, elsősorban a választójog fokozatos kiterjesztésével, idejekorán képesnek bizonyult egyes intézményeinek jelentős demokratizálására. Olyan különbség alapjait teremtve meg ezáltal, amely a két ország már a két világháború közötti időszakának fejlődésében nyíltan és élesen fog megmutatkozni.

Végül is megmerevedése és fejlődésképtelensége ellenére is e sajátosan magyarországi liberalizmusnak jelentőségét és értékeit éppen úgy értelmetlen és indokolatlan lenne lebecsülni, mint azt a polgári intézményrendszert, amelynek eszmei alapjául szolgált. A neoabszolutizmus másfél évtizede által alapjaiban mégis csak késleltetett polgári fejlődés, illetve az ennek megfelelő politikai intézményrendszer kibontakoztatása, vagy éppen megteremtése a feladatoknak a liberalizmus elvei szerinti értelmezésével került megoldásra. Az, hogy a liberális állam továbbfejlődése: az inkább a magyar politikai vezetőréteg sajátos (elvben nem is rendkívüli, de már csak Magyarország soknemzetiségű volta folytán is eleve korlátozott) nemzetállam eszménye megvalósításának jól megérzett korlátáiból adódott, mintsem a liberalizmus lehetőségeinek elapadásából. Az intézményrendszer demokratizálása így olyan érdekeknek korlátain akadt fenn, melyek pedig elégségesek és képesek is voltak a liberális elvek további érvényesítésére. Azon elvekének, melyeknek valóságos értékét az egykori Monarchia utódállamaiban a két világháború között bekövetkezett viszonyokhoz és intézményrendszerekhez való hasonlításuk mutatja meg számunkra.

995