Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Dercsényi Dezső: A könyvek vonzásában (emlékirat I.)
bői csak az alapvető mű bizonyult valósnak. A könyv mindmáig a magyarországi táblakép festészet történetének standard műve, még akkor is, ha megállapításait nem egy helyen túlhaladta a kutatás, ami egy kiözei félszázada írt munkánál szinte magától értetődő. Annyit akkor már tudtam a nyomdászatról, hogy álmodozni könnyű, de az a valóság, hogy a hét végén ki kéli fizetni a munkaibéreket, meg kell venni a papírt, el kell készíttetni a kliséket s mindez csak hónapok múlva térül meg, ha megtérül egyáltalában. Itt röviden ki kell térnem édesapámra, megjegyezve, hogy sajnos szégyenletesen keveset tudok róla. Ez a körülmény nemcsak szemérmességének tudható be, hiszen alig beszélt magáról, inkább fiai érdeklődése hiányának. Tudom — mert be kellett szereznem nagyszülőkig a keresztleveleket —, hogy Sajőszentpéteren született és édesapja adótárnok, nagyapja „orgonyista” volt, tudom, hogy gimnáziumot végzett, de az egyetemet az első év után abba kellett hagynia, mert pénzt kellett keresnie. Újságíró lett Budapesten, alighanem több lapnál is dolgozott, egyebek közt 1894—97 között a Szabad Szó-nál, amely címével ellentétben, ha jól emlékszem, a sajtótörténetben nem tartozott a haladó lapok élvonalába. Az egyik szerkesztője .leányának, Révész Zsuzsannának köszönhetem a mellékelten facsimilében közölt lemondó levelét, amely sok mindent elárul abból a szellemi magatartásiból, amelyet fiainak is ligyékezett hagyományozni. „Budapest, dec. 5. (Év nincs feltüntetve, nyilván 1897.) Édes jó Szerkesztő úr! A lélek és a becsület sokszor fájó kötelességek teljesítését rója az emberekre. Mikor ezt a levelet megírtam, én is egy ilyen kötelességet teljesítettem. Lelkem igaz meghatottságával értesítem Szerkesztő urat, hogy a laptól kénytelen vagyok megválni, és arra kérem, legyen szíves engem — felmondási időm lejártával — a további munkásság alól felmenteni. A bennem élő ielkiismeret és a Szerkesztő úr minden szava engem arra tanított, hogy meggyőződésem ellenére soha semmit le nem írjak, hogy az egyéni tisztességet az újságírói tisztességtől elválasztani nem lehet. Baumann Viktor úr, a vállalat vezérigazgatója, tegnap a legerélyesebb hangon szemrehányást tett nekem, amiért az osztrák légszeszgyár munkásainak érdekeiért síkra szálltam. Bosszúsan kijelentette, hogy ez a közlemény sérti a vállalat anyagi érdekeit, mert a vállalat tulajdonosa, nagy részvényese a légszeszgyárnak. A jövőre nézve egyúttal kikérte magának a hasonló irányú cikkeket. Én ezt a kívánságot az újságírói tisztesség ellen intézett támadásnak tartom és erre a csúf megalázó szerepre nem vállalkozom. Volt már eset arra is, hogy az igazgató rendelkezéséből el kellett államom olyan igaz közlemény kiadásától, melyet csak azért nem talált közölhetőnek, mert szegény emberek érdekében nagy vállalkozók ellen íródott. Azt hittem, hogy lassan-lassan belátja az igazgató, hogy ez nem becsületes munka és nem fog engem az igazságtól diktált munkásságomban terrorizálni. Meggyőződésem, hogy ez hasztalan reménység, és így fájó szívvel meg kell írnom ezt a búcsúzó levelet. Harmadlféléves szakadatlan munka fűz ehhez a laphoz, igaz nagy szeretet kapcsol a Szerkesztő úr személyéhez, önzetlen jó barátók meleg rokonszenve szinte nélkülözhetetlenné tette számomra ezt a második otthonomat. Ezeket az édes kapcsokat .'kell most • szétszakítani távozásommal. A búcsúzás és a válás keserűségét az a felemelő tudat enyhíti, hogy a tisztesség követelése előtt hajlok meg, s hogy ebből a szempontból ismerve Szerkesztő úrnak igaz, egyenes lelkét, ön is megérti elhatározásomat. Hálásan, lelkem minden melegével köszönöm azt a sok jót, melyet a hosszú idő alatt a Szerkesztő úrtól élvezni szerencsém volt. Tartson meg jó emlékében. Én mindig hálás szívvel gondolok elhagyott szép környezetemre. Hálás és szerető híve Bercsényii Dezső a Szábád Szó munkatársa 955
