Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - Gyurácz Ferenc: Veres Péter nemzetszemléletének elemei az ötvenes években írt munkáiban (tanulmány)

Attila, Illyés Gyula hazatfisága alig jut szóihoz.”15 A „gondolkozóbb, kritikusabb” attitűdöt irodalmunk ún. fővonulatában fedezi föl, azokat az íróikat és műalkotásokat pedig, amelyek nem illenek ide, s a saját, végletes értelmezése szerinti „realizmus” címkéje alá, kevésbé értékesnek, élettől távolinak ítéli, az „ez csak irodalom” ajkbiggyesztésével legyinti félre. Sokra tartja Viszont a „valóságirodalmat”, s a társadalmi, nemzeti elkötelezettséget olyan munkákból is elismeréssel emeli ki, amelyek a tisztán „irodalmi”, immanens esztétikai szempontok mérlegén talán könnyűnek találtatnának, össztársadalmi, nevelő, etikai funkciója felöl nézi az irodalmat, a műalkotássá formált etikus életet esztétikailag is többnek érzi a legsikerültebb irodalmi műnél. Veres Péternél azonban ez a szemlélet már-már rideg pragmatizmusba csúszik át, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy az esztétikum feláldozásának az etikum is áldozatául esik, ez az igazság nemcsak fordítva érvényes.

A -társadalmi szempont dominanciája ellenére lényeges, alapvető különbség van Veres Péter és a dogmatikus irodalompolitika irodalomifelfogása között, amit Veres Péter a kormánypárti és a világnézeti irodalom terminológiai elválasztásával kíván jelezni egy 1956-os megnyilatkozásában.16 Világnézeti irodalmat akart, s példaként a magyar irodalom nagy hagyományaira, indoklásul pedig irodalom és társadalmi- nemzeti élet szükségképpeni egységére, s az író jól felfogott érdekére mutat rá, mondván, hogy művész, író nem lehet kozmopolita, hogy „aki senkié, az nem lehet mindenkié.” 17 Egy másik helyen — épp a kissé idegenkedve, de őszintén tisztelt Jókairól szólva — érzelmesebben ír ugyanerről a kérdésről, azon az áhiítatosan izzó, ám jó ízléssel visszafogott hangon, amely a nagy elődökről szóló írásait jellemzi: „ ... ha nincs benned szeretet az emberi nem iránt, ha nem hiszel se eszmékben, se eszményekben: homokra építsz. Ha csak magadat szereted, addig élsz, amíg élsz.

Azt hirdesd hát, amiben csakugyan hiszel. Amit hiszel, arra pedig tedd fel az életedet. Akkor is, ha rövid, akkor is, ha hosszú.”18 Ügy véli, a magyar irodalom mindig sorsirodalom volt, legnagyobbjai nem „érdekes” olvasmányok gyártásával emelkedtek ki, hanem azzal, hogy önmaguk sorsán keresztül is a magyar nép sorsát, sorsérzését fejezték ki. „Az egyik inkább a nemzeti, a másik inkább a társadalmi sorsot ábrázolta, a harmadik pedig (Ady, József Attila) a társadalmit is, a nemzetit is, a legmagasabb eggyéforrottságban.”19 Nem a provincializmusra csábít, hangsúlyozza, hogy a nemzeti irodalomnak az emberiség kérdéseire is feleletet kell adnia,20 erre azonban éppen akkor képes az irodalom, hia a nemzeti sors közvetítette kérdésekre ad választ.-Ma, amikor egynémely irodalmi irányzatok azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán vannak — akár csak irodalmon belüli — kérdések, amelyekre az irodalomnak választ keli adnia, ez a felfogás talán konzervatívnak tűnhet, provinciálisnak is. („ ... azt hívják provincializmusnak, ha valaki Bugacon úgy viselkedik, mintha Párizs közepén élne.”),21 akkor az irodalom nemzeti hivatását nem kell okvetlenül korszerűtlen, 19. századiból itt-rekedt gondolatnak tartanunk. Az ötvenes években különösen időszerű volt ez a gondolat, hiszen — mint már annyiszor történelmünkben — a szellemi szuverenitás, a magyar valóságban gyökerező, azzal adekvát, autochton szellemiség legfőbb menedéke ebben a korszakban is az irodalom volt.

Tudta ezt jól Veres Péter, de tudta a hatalmon levő klikk is, ezért sikerült néhány évig olyan „eredményesen” elnyomnia, ill. manipulálnia irodaimurikat, amennyire a Habslburg-gyarmritosítóknak sohasem. Hogy tehát valóban a népi- nemzeti érdekképviselet menedéke lehessen az irodalom, ahhoz Veres Péter kétirányú küzdelmet érzett szükségesnek az ötvenhatig terjedő korszákban. Egyik oldalról: magát az irodalmat, az írókat figyelmeztette a népi-nemzeti felelősségvállalás szükségességére, s ezt megtehette a hivatalos szóhasználatiba belesimuló, attól csak árnyalatokban eltérő módon is. Ám éppen ezekben az árnyalatokban rejtőzött, ezekben vívta partizánhar-cát a bujdosásra kényszerített magyarságtudat. Másrészt viszont az irodalom láncainak lazításáért, végső soron az irodalom teljes autonómiájáért küzdött mindazokban a megnyilatkozásaiban, amelyekben — mint az időszak

909