Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - Balassa Péter: A cselekmény rejtélye mint anekdotikus forma (tanulmány)

mindannak, ami a kisajátított, egyenlőtlenségeket legitimáló totalitásra, felülről levezetett „egészre”, teljességre hivatkozva felemészti, felmorzsolja az eredendően szabad egyedit, egyest, a megismételhetetlenit és besorollhatatlant, mely per defindtio- nem egalitásra törekszik. Véleményünk szerint mélyebb szellemi-etikai krízis jele ez a gondolkodás, mely az általános kijelentések kompromittálódásálból született, etikus megfontolásokból.

Az új magyar próza minden pontján kimutatható a nyeM nominalizmus, — többek közt az említett nyelvi öntüknözés —, a modem nyelvelmélet hajszálereken érvényesülő, alapvetően nominalisztikus filozófiája; elég legyen most arra utalni, hogy ez összefügg az új írásmód egyik fő jellegzetességével, a narratív és tematikai személyességgel, az egyes szám első személyűséggel. A világirodalomnak az az immár csaknem százéves fejleménye, melynek során az író lemond a narratív omni- potenciáról, a magyar irodalomban mostanában standardizálódik (tehát nem most jelenik meg, csak ma válik általánossá, közmegegyezéssé). A nyelvi nominalizmus és a tematikai személyesség — „csak arról beszélek, amit személyesen tudok, tapasztalok stb.” — szorosan összefügg. Az átfogó viilágelrvre való igény és szükséglet azonban — hiány formájában — ezzel egyidejűleg általában és „kívülről” egyre fokozódik, a szellemi krízis újabb tényezőjeként. Hit és bizalom nélkül nem állhat fenn egyetlen kultúra vagy civilizáció sem. Ezen elsősorban önnön etikai alapjaiba vetett hitet, alapvető értékek közmegegyezésszerű fennállását, elfogadását és számon kérését kell érteni. Valamilyen normatív szabályrendszert, mely — bizonyos határig — független a gyakorlati végrehajtásától, alkalmazásától. Az általános állításoktól való viszolygás, véleményünk szerint, a szellemi, kulturális válság elmélyítéséhez, nem pedig enyhítéséhez járul hozzá. Nem szólva arról, hogy a nominalizmus miaga is néven túli, általános valóságot tulajdonát az önmaga felállította — negatív, aszketikus — normának. Ha ugyanis nem tehetünk többé általános kijelentéseket saját szellemi szabadságunkat illető gyanakvás nélkül, ha önmagunkban is folyton az autoritär „egészet” szimatoljuk, akkor csak erősítjük az autonóm, horizontális konszenzus és közösségek széthullási folyamatát; így minden állításnak a határa csupán a másik elszigetelt individuum tudatáig terjed, korlátozottsága végül is egyetemes kommunikációs krízishez vezethet. Ebben az esetben, mindenfajta konvenció híján, művészetről sem beszélhetünk, létezésének hogyanjáról és mibenlétéről, működéséről mit sem állíthatunk, hiszen benne még a pontosvessző és a szünetjel is — képletesen szólva — általános kijelentés a világról, akarva- akaratlanul. A művészet legelemibb gesztusa is önmagán túli valóságot állót, „tulajdonít” stb. A néven, a megnevezésen túli gondolat, mint minden műalkotás in- herens valósága — létező, amennyiben a művészet kézenfekvő, adott témája mindig az addig megnevezhetetlen és meghatározhatatlan. A nominalizmus nem beszél, nem beszélhet művészetről, nincs, nem lehet esztétikája neki. A modern irodalom számos ágazata, tendenciája mégis ehhez a művészettfilozófiailag néma gondolkodás- módhoz kötötte sorsát. Ezen belül az új magyar próza is eljutott a redukció, a mikroműködések útján csaknem a nominalizmus végső kísértéséig: az öntükrözés felszámolhatja a történetet. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy ha az elméleti gondolkodás lemond az általános kijelentések és fogalmak nyelvéről, akkor szükségképpen a művészetnek, az irodalomnak kell átvennie bölcseleti funkciókat. Nem tartom véletlennek, hogy a 20. századi filozófia egészét tekintve, mely inkább filozófiatörténet, mintsem primer filozófiai szövegek sora, a próza és általában a művészet szükségképpen bölcseletivé változott, reflexiós szintje megnövekedett, és ez új esztétikai energiákat ébresztett föl. Úgy tűnik, egyre inkább a szerepváltás helyzetébe kerül a modern művészet, márcsak az átfogó világelv iránti heves szükséglet és igény artikulálatlan nyomása miatt is. A művészetnek nemcsak a tárgya, módja, hanem esetenként életformája, „szociológiája” is bölcseletivé alakul. Így tehát, amikor a művészet a szerepváltás helyzetébe kerül, és általános, bölcseleti kijelentéseket tesz meg formájának, akkor önsúlyánál és bölcs „tudatlanságánál” fogva ellenáll annak a szellemi folyamatnak, amit a metafizika lefejezésének neR40