Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - "Költészet és valóság" - Kolozsvári Grandpierre Emillel Tegnap című regényéről beszélget Kabdebó Lóránt

Azt hiszem, ez csak szubjektív érzés, a gyász elkerülhetetlen velejárója. De térjünk vissza eredeti témánkhoz. A Tegnap, azon túl, hogy nemzedéki számvetés, egyfajta ma is tanulságos pedagógiai eszmélkedés. Különben az életrajzi regényekben már Rousseau és Goethe óta benne van ez az igény és ez a felelősség. A te regényed a nagyon bonyolult és nagyon nehézkes hazai iskolai szemlélettel való szembesítés is. Vitairat. Hadd idézzek ismét könyvedből: — „Az iskola és a család szorgos együttműködése megfosztott a legemberibb örömtől, a kifejezés gyönyörűségétől s ezzel jóidőre elvágta az utat embertársaim felé." Vagy más helyen: — „A gyakorlat arra kényszerűéit, hogy sohasem arra a helyzetre gondoljak, amelyben vagyok, hanem az ebben vagy abban az esetben felmondandó leckére.” Végiül még egy idézet, amikor arra kérted édesapádat, hogy textiltanulmányaid közben Pesten gyakorlati munkára mehess, ő ebben nem segített: — „Egyszerűen nem értette meg, hogy az elméleti tanulmányokat gyakorlattal kell kiegészíteni.” íme, ismét a beteg valóságérzéknél tartunk. Te ennek a tünetnek legjellegzetesebb példáját családodban találtad meg. Édesapád alakjában gondolod végig ezt a problémát — a Tegnapban, majd az utóbb erre visszaemlékező Az utolsó hullámban —, személyében a magyar emberábrázolás egyik legmarkánsabb figuráját teremtetted meg.

Hadd mondjam el még, mi késztetett önéletírásom folytatására. A Tegnap megjelenése után évtizedekkel találkoztam Wessel Bandival, hajdani kollégámmal a textildskolában, akiről már szó esett. Kocsival (jött értem és vitt a lakására. A Margit-hídon, pontosan emlékszem, hogy a hídon, kérdezte meg, amúgy foghegyről, hogy mi lett azzal az örökséggel, ami miatt búcsút mondtam a textil- tanulmányoknak. Értetlenül néztem rá, örökségül apám könyvtárát, egy aranyórát meg egy fényképezőgépet kaptam. Ekkora örökségért senki nem hagyja ábba a tanulmányait, bármennyire beteg a valóságérzéke. Lassan eszméltem rá a tényekre: — a váratlan örökségről szóló mesét azért találtam ki, hogy mentsem az önbecsülésemet, restelltem volna bevallani Bandinak, hogy megfutamodtam a nehézségek elől. Túl sok kudarcot éltem már át ahhoz, hogy még egyet vállalják. Barátaimnak is hazudtam, némi változtatással, azt fejtegettem, hogy válaszút ellőtt állottam — vagy a gazdagság útját követem a textil szakmában, vggy a szellemi gazdagodást. Annyiszor hazudtam, hogy végül magam is elhittem. Ennek a fölfedezésnek a hatására folytattam önéletírás ómat Az utolsó hullámban, a Hullámtörőkben, a Béklyók és barátokban, végül az eddig megjelent utolsó kötetben, aminek a címe Árnyak az alagútban. A Tegnap óta megjelent kötetekben tévedések minden bizonnyal vannak, hazugság viszont nincs.

802