Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - Takács Imre: Éjféli vallatások (vers)

A NAP FELÉ FORDUL EZ A PONT

A nappalok az emlékezetesebbek.

Az éjszakák ritkán nyílnak meg az ember előtt.

Most ez a pont, amelyre a könyvespolcon a fehér sávos fekete kavics nehezedik, és ezen a hosszúsági körön minden pont a Naptól való 'elfordulása után visszafordul.

Körbe zárva: úgy fordul vissza, hogy megy tovább.

A körből csak egy rakéta szabadíthatná ki ezt a pontot. És a Tejút-sétáló-uccán most hol vagyunk?

Közömbös — az önfeledt ember boldog.

Átkapcsolok Huzakodásból Mindenségre,

Mindenségből Huzakodásra,

Gondolkodásból Lánykára — villanyos ütések alatt fáj a szívem.

ÉLETEMMEL ELINDULOK A FÉNYBEN

Az aggastyán cipeli a kis eszközeit a röpülőtér márványos folyosóján. Megreggelizik a magasban, ö az üstökös jég-feje. Elmúlt élete pedig a hosszú csóva. Bolyognak a történelemben ezek a fejek, csóvák. És mit szaporítunk, amíg kultúrát szaporítunk? A Föld mekkora tűz- és jégvilágban az eleven sejt? Mennyi tudás — kézmozdításom tudása is — halmozódott föl az élő bolygón? Mint a lisztharmat az alma bőrén — élet- lepedék a Föld kérgén!

„Kiszaladok a kert alá, fölkapkodok egy kis zöldséget, mert a vendégek gyünek délben.”

Így is élhet csillogó szemű, drága nő.

És élhet a bűzben, a visszaverések alatt, a kínokban.

Kínozva, megkínzottan.

Az aggastyán számba veszi kedves kis eszközeit a kézitáskájában.

Lent a vastag felhőzet, alább a felhőszakadás, dörgés és villámlás. A Napba nem szabad nézni a felhők fölött.

Hallom az utasszállító darázs-hangját. Elindulok itt lent a járdán valaki kedves illatú, szép testéért. Fehérbor-színű hajzatáért, gyógyító szereté- ... és talán majd föl-alá járok az egyeztethetetleniségek miatt búslakodva. Kortyolgatom a bort — landolok. Nem szeretnék zuhanni az ifjúság fényes égboltjából. Olyan, mint egy botjára csavart zászló, a telex-papír. Pöttyö- getem a betűket — és nem tudom, mi dolgok közé visz a lábam reggel.

774